Az élet musztángokkal

Ez egy lovas történet, amit még viszonylag régen írtam, és azóta sem folytattam... De ha tetszik, akkor írj, és folytathatom! :)

1.fejezet
Nem hallottam semmit. Semmit, csak végtelen dübörgést, és a szél lenge susogását, amint a zöld fűbe borult pusztát keltette. A Nap még nem jár magasan, éppen, hogy súrolta a horizontot. Mindenem sajgott, legfőképpen a bal karom, és a fejem. Borzalmasan lüktetett, úgy éreztem, az egész világ az én agyamon tapos, ahogy a szőlő levét szokták kitaposni. Szőke fürtjeim szana-széjjel hevertek a zöld füvön, amely védelmezően hatalmosodott fölém. Nem tudtam mire véli a helyzetet. Talán meghaltam, és ez a másvilág? Nem, azt nem hiszem. Ha a másvilágon lennék, minden bizonnyal nem fájna mindenem, és nem egy zöld fűvel benőtt mezőn feküdnék...
De akkor mi a magyarázat? Még nem tudtam, de elhatároztam, hogy kiderítem.
Megpróbáltam felnyomni magam, vagy legalábbis felemelni a fejem, de akkora volt a fű, hogy nem láttam ki belőle. Beláttam: muszály lesz felülnöm. Sajgó kezeimmel megtámasztottam magam, és feültem. A vér azonnal kiáramlott a fejemből, és borzalmas szédülés lett rajtam úrrá. Nyögve hullottam vissza a puha fűre, és egyből a fájó fejemhez kaptam. Rémülten húztam vissza a kezem, s megnéztem. Ragadós, alvadt vér borította a tenyerem, és abba föld, meg fűdarabok tapadtak. Nem foglalkoztam vele, erőt vettem magamon, és nagy nehezen felálltam. Körbenéztem, majd a szemem elé emeltem a kezem, mert a nap egyre magasabban volt a horizonton. Amerre a szem elátott, csak fű, és távoltabb pár fa volt. Tettem egy tétova lépést előre, maj a másik lábammal mellé léptem. Még mindíg szédültem, de lassan az is alábbhagyni látszott. A fű pont a derekamig ért, ezért féltem is egy kicsit. Ki tudja, mit rejt ez a bozótos, hatalmasra nőtt fű! Lehet, hogy egy óriási lyuk tátong valahol, és ha bele esek, akkor végem... De az sem kizárt, hogy egy ragadozó les éppen gyámoltalan áldozatra, és ha az megpróbál elkapni, vagy esetleg el is kap, akkor szintén végem. Kivertem ezeket a vészjósló gondolatokat a fejemből, és céltudatosan mentem tovább, noha fogalmam sem volt, mit keresek. Egyenlőre azt sem tudtam, hogy hogyan kerültem ide. Azt hiszem, hogy... Igen! Egy repülőn ültem... Aztán egyszercsak elkezdett lefelé zuhanni... Mindenki megrémült... Aztán egy nagy reccsenés... És a repülő teste félbe tört... Azután már nem emlékszem semmire... De talán nem is baj... Tudod, nem nagyon bírom a vért. És ott bizony biztosan volt belőle rendesen. Megpróbáltam kiverni ezeket a gondolatokat a fejemből, mert kezdett visszatérni a szédülés. A közelben kiszemeltem magamnak egy nagy, árnyas fát, s afelé igyekeztem. Olyan gyorsan lépkedtem, lassan futottam, ahogy csak tudtam. A fa, és annak árnyéka, menedéke egyre közelebb ért. Lassan már oda értem, és lihegve hanyatlottam le a törzséhez, majd neki támaszkodtam. A tagjaim még mindíg sajgottak, de már nem annyira, bár a karom elviselhetetlenül lüktetett. Lehunytam a szemem, és nagyot sóhajtottam. Egyedül voltam. Egyedül, egy teljesen kietlen, ismeretlen tájon. Nem tudtam, mit reméljek, s hogy mit hozhat a holnap.


2.fejezet

A hatalmas, fekete mén magasra emelte a fejét, s nagyot szippantott a friss levegőből. Valami megváltozott, s ő ezt biztosan tudta. A hófehér kanca felőgetett mellé, és vele együtt kémlelte a tájat, amit ők ketten uraltak. A kanca életet hordozott magában, egy nemsokára a világ rejtelmeire vágyakozó kicsinyke, törékeny életet. Érezte, hogy a csikó nemsokára megszületik, s egyre nyugtalanabb volt. A mén kancája felé fordult, s gyengéden bele csípett. A kanca viszonozta a csípést, majd ő is beleszippantott a levegőbe. A ménre nézett, s megrázta a fejét. Ő is érezte. Valami megváltozott. Kérdés nélkül is tudta, mi a dolga. Megfordult, s levágtatott a sziklateraszról.
A kanca minden lóhoz oda vágtatott, s indulásra bíztatta őket. Menniük kell. Menni, vagy menekülni, ezt ők sem tudhatták. Vadlovak voltak, mindíg menniük kellett. A foltos kancacsikó nehezen akart menni, hiszen gyenge lábai még nem voltak eléggé erősek ahhoz, hogy elvigyék őt. Anyja megnyomta a faránál, s ezzel tudtára adta, hogy bizony menniük kell. Nehezen ugyan, de mégis tudomásul vette. A kanca szólt még a pej csődörnek, a sárga csikónak, s a deres kancának is. Mindenki elindult, a fehér kanca az élükre állt, úgy vezénylete őket. Vezérük, a fekete mén végig nézte az eseményeket, majd levágtatott a párkányról, és a ménes végére állt. Mindíg így csinálták. Mint egy nagy, nagy család.
Együtt működtek, védelmezték egymást, télen, az ínséges időkben megosztották egymással azt a kevés táplálékot, amit keserves, és fáradtságos munka árán sikerült kikaparniuk a vastag hótakaró alól.
A kanca irányította a lovakat, a mén pedig hátul őrködött, s egyből képes volt harcolni, ha netán egy ragadozó el akarna ragadni egy lovat, vagy egy gyenge csikót a ménesből.
Csak vágtattak, és vágtattak... Semmi sem tudta őket megállítani, ám egyszer csak a kanca megtorpant... A sárga csődörcsikó bele ütközött deres társába, s az kirúgott, de a csődörcsikó még éppen időben ugrott el a kemény paták elől.
A fekete mén előre ügetett, hogy megnézze, mi a baj. A fehér kanca a távolba révedt, s a nagy, árnyas fa felé kémlelt. A szeme jó volt, még nem volt öreg, tisztán látta a testet, amit összekuporodva, egyedül ül a fa alatt. A ménre nézett, aki nyerített egyet. Elindult a fa, s a test felé, és a ménes bizonytalanul követte. Tudta, hogy nincs mitől tartania, a test nem veszélyes. Ha az lenne, érezné. Ebben biztos volt. A testtől körülbelül száz méterre megállt, s szólt a ménesének, hogy ne jöjjenek közelebb. Azok szót fogadtak bölcs vezetőjüknek, és megálltak. Egyből neki láttak a hatalmasra nőtt, zöld fűnek. Nem tudták el se képzelni, hogy miért ekkora itt a fű. A völgyben, ahol ménesük él, már csonkig lerágták a füvet, lassan alig marad valami. A fehér kanca nem legelt. Éberen figyelte, mit csinál a párja. A csődör egyre közelebb lépett a testhez, már majdnem elérte. Megállt, s hátra nézett szeretett kancájára. Az minden lépését figyelemmel kísérte. Vissza fordult, s elindult. A testhez érve megállt, közvetlenül előtte. Megszaglászta. Kanca. Nincs mitől tartaniuk.



3.fejezet

Álmomban ismét vissza tértem a repülőre, ott voltak velem a szüleim, és a tavaszi szünetet indultunk kihasználni, de akkor megtörtént... A gép hirtelen megbillent, balra dőlt, s csak rémült kiáltásokat, és sikoltásokat lehetett hallani... Anya megragadta a karomat, és rám nézett... Nem lesz semmi baj! Hangzottak a szavai a fülemben... Még hogy semmi! A stuardes-ek próbálták megnyugtatni a rémült embereket, de ahogy nőtt a pánik, az ő arcukra is kiült az aggodalom... Aztán a pilóta hangját lehetett hallani, amint az is próbálja bele beszéli az emberekbe a nyugalmat, de különös módon, akármennyire is meg akarták nyugtatni a tömeget, annál jobban gerjedt bennük a félelem. Aztán megtörtént. Egy nagy reccsenés, és mindennek vége volt. A repülő teste ketté tört, és újra átéltem a borzalmakat... Ugyan nem tudom, hogyan, de egyedül én maradtam életben. Ezért hálás vagyok, valami oka csak van...
Arra ébredtem, hogy valami az arcomat szaglássza. Megrémültem. Először azt hittem, valami ragadozó, ezért meg se mertem mozdulni, még a szememet se nyitottam ki. Nem sokat tudtam az ilyesféle állatokról, de azzal azért tisztában voltam, hogy ha azt teteti az ember, hogy már halott, akkor valószínűleg ott hagyja, és friss préda után néz. Egyedül a hiéna az az állat, aki megeszi a dögöket, sőtt, különösen kedveli is őket, hiénák viszont minden bizonnyal nem élnek errefelé, bár nem tudtam, hol vagyok. Ez viszont nem hagyott. Ha egy ragadozó, akkor már el ment volna, és nem szaglásznaa ilyen buzgón... Ha viszont nem az, akkor mi? Az egyetlen megoldás, ha megnézem, miféle állatot érdeklek én ennyire. Lassan, óvatosan kinyitottam a szemem, nehogy megrémisszem. Először azt hittem, még mindíg álmodok. Egy gyönyörű, álomszép fekete ló állt előttem, és egyenesen a szemembe nézett. Megmozdítottam a karom, viszont elfeledkeztem róla, hogy mennyire fáj, és a fájdalom rohamos sebességgel áraszotta el ismét. Felszisszentem, s a ló felkapta a fejét. Felhúztam magam egészen, szinte már guggoltam, s a lóra néztem. Az még mindíg engem bámult, mintha kérdezni akart volna valamit. Talán azt, hogy ki vagyok, és mit keresek itt, nem tudtam. Viszont lehet, hogy most éppen a territóriumában vagyok, és sértem azt. Ám ha így lenne, már megtámadott volna. Nem tette. Különösen körülményesen körbejárta a fát, s mikor elmozdult előlem, csak akkor vettem észre a csapat, kisebb nagyobb lóból álló ménest, amelynek tagjai jóízűen legelésztek a dús, nagy fűből, csak egy hófehér ló állt, mint egy szobor, s engem, és a feket lovat nézte. Azt gondoltam, talán az ő ménese, a fehér ló a kancája, a többiek pedig a ménes különböző ragú lovai. Csodaszép látványt nyújtottak, alig tudtam betelni velük. A csődör eközben már vissza ért, és a szemével követte a tekintetemet, amely a vadló-csapat klönleges kavalkádját nézte. Halkan felnyerített, de lehet, hogy csak nekem volt halk, mert az összes ló felkapta rá a fejét. A fehér kanca visszanyerített, de az sokkal élesebben. A csődör bólogatni kezdett, szőréhez hasonló fekete sörénye repkedett körülötte. Valószínűleg jelzett a ménesének, ugyanis azok megindultak felénk, bár nem gyorsan, éppen csak ügettek.
A csődör előtt megálltak, s a fehér kanca a fekete csődör mellé lépett, a többiek mögöttük maradtak. Fő a biztonság, sugallták minden mozdulatukkal. A két ló fenséges látványt nyújtott.


4.fejezet
Olyanok voltak, amit az ember csak a TV-ben lát. Mint egy sakktábla, egyszerűen gyönyörűek. Bele-bele szimatoltak a friss, természet adta levegőbe, majd a kanca hátra lépett, és megrázta a fejét. Az ő hófehér sörénye is repkedett, csak úgy, mint előzőleg a párjáé. A csődör nem hátrált, inkább egyet előre lépett, majd csapott egyet a farkával. Egy mögötte álló lovat megcsaphatott, mert valaki felnyerített. Lehajtotta a fejét, majd nagyot fújtatott. Megmarkoltam a karomat, majd szépen lassan, nehogy megijesszem őket, felálltam. A csődör jóval magasabb volt nálam, a marja körülbelül a nyakamig ért. Elcsodálkoztam rajta. Milyen csodálatos, gyönyörű, és hatalmas állat! A fehér kanca valamivel kisebb volt, de ő is magasabb volt nálam. A ménes többi tagját nem tudtam még szemügyre venni, mert nem mertem közéjük sétálni. Inkább a fa mellett maradtam, ott biztonságban éreztem magam. A mén lépett egyet hátra, majd mégegyet, s végül a kancával együtt megfordultak, s ügetésben elindultak vissza, a ménes háta mögött, ezzel hajtották őket. A mén hirtelen megállt, s vissza fordult, egyenesen rám nézett. A fejével olyan mozdulatot tett, mintha hívna. Megszeppenve néztem a hatalmas csődört, majd megismételte. Engem hívott. Tettem egy lépést előre, majd mégeggyet, s végül a lábaim maguktól vittek a ménes felé. Oda értem, majd tudatomon kívül a mén mellé léptem. Az ismét végszagolt, majd rámprüszkölt. Megérintettem a nyakát, és az nem ellenkezett. Végig simítottam bársonypuha nyakát, majd elléptem mellőle. Hát így állunk. Befogadtag! Ebben biztos voltam.



5.fejezet


Még csak elképzelésem sem volt, hgoy merre megyünk. A fű egyre kisebb volt, már csak térdig ért, és ennek örültem. A ménes nem ment gyorsan, talán pont az én kedvemért. A mén, és a kanca lépésben tartották őket, s így, szépen lassan haladtunk. Én a fekete csődör mellett baktattam, és bár sétáltak, így is eléggé gyorsan mentek, legalábbis a számomra. Inkább kocogtam, nehogy lemaradjak. A mén egyszer-kétszer rám nézett, és a fehér kanca is hátra-hátra fordult. A ménes többi tagja nyugodtan lépkedett, nem is zavarta őket a jelenlétem. Ennek örültem. Alig hittem el! Itt vagyok egy teljesen kietlen vidéken, ahol ember még sose járt, hét gyönyörű, vad ló társaságában. Elképesztő szerencsésnek gondoltam magam, hiszen nem minden ember részesül ebben. Úgy éreztem magam, mintha én lennék Maugli, vagy esetleg Tarzan, akiket vadállatok neveltek fel. Bár engem a szüleim, és emberek neveltek, most mégis új családom lett. Hét gyönyörű paripa a családjába fogadott! Vagy várjunk csak! Tekintetem a fehér kancára terelődött, aki gyakran nézegette gömbölyded hasát. Talán kiscsikója lesz, és ezért ilyen gyanakvó... De feltétel nélkül megbízik a párjában, hiszen mikor velük tartottam, nem mutatott ellenállást. A hasa már igencsak nagy volt, amiből arra következtettem, hogy bármikor megszülethet a csikója. Elgondolkoztam... Ha már egyszer be fogadtak, talán kéne keresnem valami nevet ezeknek a csodás állatoknak... A mén, mintha csak megérzete volna, min töröm a fejem, rám nézett óriási, okos szemével, és megrázta a fejét. Elvörösödtem, és beláttam a dolgot. Vajon mit képzelek magamról? Ők engem befogadtak, és én meg nevet akarok adni nekik? Nem kell nekik név, ők így vadlovak, szabadok, mint a szél, okos fejük, és nagy szemük teszi őket megkülönböztethetővé, nem a nevek! És amúgy is, mind máshogy néztek ki. A vezérmén korom fekete volt, mint az éjfél, kancája pedig olyan hófehér, mint a friss hó... A kicsi, barna-tarka csikó botladozva követte sötétpes édesanyját, aki hasonlóan a sárga kancacsikóhoz, nagyokat lépett. A deres kanca folyton a pej ménnel ment, talán ők voltak egy pár. Akárhonnan is néztem: mind gyönyörű, királyi állatok voltak.

6.fejezet

Már minden bizonnyal közel járhattunk a helyhez, ahol a ménes élt, mert egyre gyorsabban kezdtek mozogni. A foltos csikó is egyre izgágább lett, anyja alig tudta vissza tartani. A mén nyerített egy nagyot, s a ménes hirtelen vágtázni kezdett. Egy kissé megszeppenve megálltam, majd elkezdtem futni. Nem én akartam, valami azt súgta, hogy fussak. A fehér kanca az élen vágtatott, a mén pedig mellettem maradt. Mintha engem védelmezne. De mi miatt? Nem láttam semmi fenyegetőt, ami miatt ilyen pánik keletkezhetett volna a ménesben. Mindenki egy erdős részleghez igyekezett, ami nagyjából örökzöldekből, és pár cserjéből, bokorból állt. Teljes erőmből futottam, de az én igyekezetem a ménnek csupán egy lassú, könnyű vágta volt. Vajon mit lát bennem? Miért kockáztatja az életét értem, aki még veszélyes is lehetek rá? Ennyire érző, és jószívű lenne, annak ellenére, hogy ló? Utolsó erőmmel rá néztem, majd megálltam, és a fűbe borultam. Ő megilletődötten állt meg, és rám nézett. Hát te meg? Miért feküdtél le? Kérdezte a szemével. Én becsuktam az enyémet, és mélyeket lélegeztem. Amikor ismét nyitva volt a szemem, a mén felettem állt, mintha védelmezne. De... Valjon mitől? Nem tudhattam, de jelen pillanatban sokkal jobban érdekelt az, hogy minnél többet, és minnél mélyebbet lélegezzek. Meg próbáltam fel állni, s végül sikerült is. Elindultam az erdő felé, a mén pedig utánam baktatott. Lehet, hogy megértette, hogy nem szabad olyan gyorsan menniük ezentúl, hiszen én nem bírom ezt a falyta tempót. Legalábbis hosszútávon. Bevátram a mént, s a sörényébe kapaszkodtam. Kissé megilletődött, de aztán elfogadta, és meg is engedte. Így mentünk tovább, míg az erdőbe nem értünk. Ott a ménes már várt ránk, s a mén, hófehér kancája elénk ügetett. Üdvözölte a párját, majd engem is, igaz, engem kissé visszafogottabban.

7.fejezet

Nem tudtam, legalábbis nem értettem, hogy miért nem kedvel. Megpróbáltam vele kedves lenni. Lassan mellé épkedtem, közben folyamatosan rajta tartottam a szemem. Ő is hasonlóképpen tett, és felém fordult. Ki nyújtottam a kezem, és megérintettem a nyakát, de az hátrálni kezdett, és sunyított.
- Héé...! - Mondtam halkan neki, de abban a pillanatban megállt a levegőben a kezem. Olyan régen nem beszéltem, hogy furcsa volt hallani a saját hangomat! Egészen reggel óta csak a gondolataimban hallottam a hangom, és még én is megyijedtem kissé tőle. A kanca azonban egy lépést közeledett felém, és bizalmatlanul végig mért. Én nem figyeltem rá, hanem le ültem az egyik fa tövébe, és gondolkodni kezdtem. Annyira a ménesen járt az eszem, hogy még a nevem is elfelejtettem... Mi is volt? Igen... Talán Naty, de nem tudom biztosan... A fejemben káosz lett urrá, nem tudtam mire gondolok. A füvet kezdtem tépkedni, nehogy el eredjenek a könnyeim. A fehér kanca csodálkozva nézett, és észre se vettem, hogy a tarka kiscsikó mellém fekszik a fűbe, és a lábamhoz hajtja a fejét. Önkéntelenül is a nyakához nyúltam, és simogatni kezdtem. Ő láthatólag élvezte a dolgot, mert lassa le hunyta a szemét, és csak eggyenletes, nyugtató szuszogását lehetett hallani. Tovább simogattam, és egpróbálltam rendezni a gondolataimat. Most itt vagyok egy vad ménessel, akik valmien oknál fogva megbíznak bennem, és szeretnek. Csupán egy kanca van, aki nem nagyon kedvel, de talán azt is sikerül rávennem, hogy bízzék bennem. A többi ló megtette, nem kellett a bizalmukba férkőzni. Talán azért, mert a vezérük is ezt tette, és ők bíznak benne. Bár elcseppentettem pár könnyet, nem volt komoly, egyszerűen túl sok dolog történt velem ma, és ezt muszály volt kiadnom magamból. Lassan kezdett lemenni a nap, és egyre hűvösebb is volt, én pedig olyan fáradt voltam, amilyen még eddig soha. Ha egyedül aludnék, biztosan megfáznék, az pedig ilyen helyen, a civilizációtól messze, halálos is lehet. A kék farmer rövidnadrág, amely egy sárga kötél-övvel volt megkötve, és a fehér, kék virágokkal díszített top, amely rajtam volt, kevésnek bizonyult; egyre jobban hatalmába kerített a hideg. Körbe pásztáztam a ménest, a pej csődör, és deres kancája egymés mellett legelésztek, a sárga csikó kicsit odébb állt, és valami virágot harapdált, a tarka csikó mellettem feküdt, anyja is legelt, a fekete mén, és kancája egymás mellett, szorosan összeálltva kémlelték az eget. Mindnyájan elvoltak, nem nagyon zavarhatta őket a hideg, hiszen nekik ott volt bundájuk, bár nem nyújthatott valami nagy védelmet. Valami megbökött oldalról. A flelemtől, és a hidegtől remegve oda fordultam, de nagy megkönnyebülésmere csak a pej kanca volt az. A csikója felé nézett, majd gyengéden bele harapott a toppom pántjába, és a csikó felé húzott.
- Azt szeretnéd, ha mellé feküdnék? - Kérdeztem tőle halkan. A kanca válaszképpen szintén halkan felnyihogott, majd elengedte a ruhámat. Felálltam, és a csikó mellé baktattam. Lassan lefeküdtem, oldalára hajtottam a fejem, és elaludtam. Kellems volt vele aludni.




8. Fezet


A meglehetősen kemény, és harmatcseppekkel borított föld ébresztett. A karom még mindíg fájt egy kicsit, és az oldalam is, amin feküldtem. Úgy látszik, annyira fáradt voltam, hogy még megfordulni sem volt erőm. Az alvótársam anyja, a pej kanca mellettünk állt, mintha ő is bóbiskolt volna, de a szeme rezzenésein lehetett látni, hogy éber, és bármikor menekülésre, vagy támadásra kész. Muszály így tennie, hiszen ki tudja, mikor támad rájuk egy kiéhazatt ragadozó, akkor pedig anyai kötelessége megvédeni a csikóját. Fölültem, és körbenéztem. A fekete csődör nem aludt, hanem a távolba révedt. A ménes többi tagja vagy hasonlóképpen tett a pej kancával, vagy legelészett. Egy valakit azonbam sehol sem láttam. A csődör fehér kancáját mintha a föld nyelte volna el. Érdekes. Mindenki nyugodt, legfőképpen a fekete csődör, miközben a ménes egyik nagyon fontos tagja eltűnt... Aztán eszembe jutott a hasa. Hát persze! Eljött az idő, és a kancák nem szeretik nyilvánosság előtt megelleni a csikót, ezért elvonult...
Kissé megnyugodtam, de még mindíg fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Vajon minden rendben van vele? Semmi problémája, az ellés rendben zajlódik? Olvastam már pár könyvben, hogy a kancát semmiképpen sem szabad megzavarni ellés közben, mert az megilyedhet, felállhat, és akkor az ellés abba marad, a csikó pedig megfullad. Nos ez volt az, amit semmiképpen sem akartam. Oda sétáltam a csődörhöz, s az üdvözlés képpen az arcomba fújta meleg, és fűillatú lehelletét.
Megsimogattam, majd a nyaka köré fontam a karom, és megöleltem. Nem mozdult, csak állt ott tovább, mint valami szobor. Az arcomat a sőrényébe fúrtam, és mélyeket lélegeztem. Kellemes illata volt, és rettentően meleg volt a teste. Egy pillanatig elgondolkoztam. Vajon minden reggel ilyen vérfagyasztóan hideg ezen a helyen? Elengedtem a csődört, majd köszönet képpen megpusziltam az orrát. Ismét a kanca járt a fejemben. Mivel ismét fönnáll a ragadozók veszélye, ezért biztosan nem mehetett messzire. Lenéztem a földre, hátha a mohás, nyirkos földön meglátok pár nyomot. És igen, tényleg patanyomok vezettek az erdőbe, éppen a csődör mellett haladtak el. Elindultam hát, hogy felkutassam a kancát, hiszen általában mindíg a kíváncsiságom győz. A csődör mellé érve azonban az elém állt, és nem engedett tovább. Megkerülhettem volna, de nem tettem. Tisztában voltam vele, miért tette. Tényleg nincsen semmi szüksége rám a kancájának. A csődör visszaállt a helyére, s akkor vettem észre azt a hatalmas, magasba nyúló, szirtes sziklát, amely mellett trónolt a ló. Mellé baktattam, s habozás nélkül ráléptem az első kiágazásra. Majd a másikra, és az azutánira... És így tovább.



9. Fejezet



Körülbelül tíz perce mászhattam, mikor végre elfogyott a kezemből a sziklakő, és felértem a legtetejére. Felálltam, és büszkén kihúztam magam. Mélyet szippantottam a friss levegőből, majd körbe néztem a tájon. Jól jött az a mély levegő, mert elakadt a lélegzetem. Mindenmerre dombok, és fenyvesek, meg havas hegycsúcsok a távolban, és egy kristálytiszta vizű tó. Olyan volt, mint egy festmény, még annál is gyönyörűbb! Közelebb sétáltam a szikla pereméhez, és lenéztem. Az ott elém táruló látványtól megszédültem. A fehér kanca volt, s éppen egy sötétpej színű, pálcikalábú, apró-cseprő kiscsikót nyalt tisztára. Örömömben összecsaptam a tenyerem, s a kanca felpillantott, de szerencsére nem látott meg, mert gyorsan lefeküdtem a sziklára. A szívem nagyokat dobbant, és halkan nevettem. Gyorsan le akartam érni, még mielőtt a kanca, és a csikója visszaérnek. A szirttető végére sétáltam, és óvatosan lelépkedtem. Ugyan úgy csináltam, ahogy előzőleg, mikor fölfelé igyekeztem. Meglehetősen gyorsan le is értem, és egyből a csődörhöz rohantam.
- Megszületett! - Sikítoztam - Hallod? Apa vagy!
A mén érdeklődve bámult, de látszólag nem sokat értett abból, amit magyarázok neki... Nem érdekelt, még futottam pár kört, meg vihorásztam...Mikor teljesen lefáradtam, elterültem a fűben, és a tengerkék eget bámultam. Csak akkor keltem föl legközelebb, mikor paták dobogására lettem figyelmes. Egy nehezebb, és egy könnyebb ló léptetett felénk, és én tudtam, hogy kik azok. Lassan felültem, nehogy megrémisszem őket, majd feléjük fordultam. Egy hófehér kanca lépett elöl, és egy apró, igazán sötétpej csődörcsikó bukdácsolt utána. Próbált minnél közelebb kerülni anyjához, aki időközben elérte a párját. Az örömmel telve felnyerített, s ezzel egyben jelzett a ménes többi tagjának. Azok felkapták a legelészésből a fejüket, és ők is nyeríteni kezdtek. Igazi ló-kórus vette kezdetét, s gyönyörű zenéjük betöltötte az egész erdőt. Szememmel a csikóra néztem, és elakadt a lélegzetem a gyönyörűségén.
- Mamma Mia... - Suttogtam. A nap megcsillant sötét szőrén, ahogy apjával ismerkedett. Gyönyörű volt, ez nem volt kétség. Aztán egyszercsak elfordult szüleitől. Felém vette az irányt. Felemelt fejjel, és farokkal, érdeklődve közelített felém.




10.Fejezet



Kissé meglepetten, de izgatottan figyeltem a sötétpej csikót. Az minden egyes lélegzetemmel közelebb került hozzám, mintha csak én szippantanám egyre közelebb. Mire elért, már a lovak körénk álltak, és mindenki feszülten figyelt, hogy mi történik. Csak a fehér kanca állt a lehető legközelebb hozzánk, hogy bármikor közbe léphessen, ha esetleg bántani merészelném a csikóját. Kissé kellemetleniül éreztem magam emiatt, hogy ő nem bízik meg bennem. Örültem, hogy legalább a csődörre számíthatok, hiszen ő teljes mértékben megbízik bennem. Mikor a csikó szemben volt velem, megpróbáltam lassan, hogy el ne ijesszem őt, felemelni a kezem. Félúton kissé gyorsítottam, de ez egy cseppet sem zavarta a csikót. Még egy lépés előre... És megszimatolta az arcomat. Teljesen közelről, ami azt jelentette, hogy a csődörcsikó csak úgy, mint az apja, megbízik bennem. Miután a csikó tetőtől talpig végig szaglászott, gyengéden belém csípett az ajkával, bár nekem ez kissé fájt, s fel is szisszentem, de őt ez sem zavarta. Olvastam valahol, hogy ez a lovaknál a szeretet, legalábbis a kedvelés jele. Úgyhogy felemeltem a kezem, a nyakára fektettem, s én is belécsíptem. A csikó rám nézett, s halkan felnyerített. És ugyan nem tudtam nyeríteni, de mosolyogni igen, tehát eleresztettem egy hatalmas mosolyt. A kis ló anyjához lépkedett, aki engem figyelt, majd engedte, hogy a csikója szopjon. Ahogy a kiscsikót néztem, valami nekem is eszembe jutott. Hatalmas, egetrengető, farkasordító éhség lett úrrá rajtam, és úgy éreztem, mingyárt elájulok. Már csaknem huszonnégy órája nem ettem semmit, és a gyomrom ping-pong labda méretűre zsugorodott. Körbenéztem a közelben lévő fákon, de egyiken sem volt ehető termés. A lócsalád, sőt, az egész ménes el volt foglalva az új jövevénnyel, s én nem is vártam, hogy velem foglalkozzanak, így hát elindultam.
A lábam elé is figyeltem, de nagy figyelmet vetettem a körülöttem növő fák lombjai közé, hátha meglátok egy gyümölcsfát, vagy fészket... Ebben reménykedtem, és reményeimnek nemsokára eredménye is lett. Ugyan nem fa, hanem egy bokor személyében jött a megmentő élelem, de mindegy volt. Az volt a lényeg, hogy végre volt mit ennem, és kész. Gyors léptekkel a bokorhoz siettem, majd megtömtem a markomat a lila bogyókkal.




11. Fejezet




Szemlátomást áfonya volt, de mikor bele haraptam, kissé fanyar íze volt, tehát valószínűleg inkább kökényféle volt. Gyorsan teleszedtem a zsebeimet is, óvatosan ügyelve arra, nehogy a kis lila bogyók nehogy összenyomják egymást. Minnél többet szedtem azomban, annál jobban aggódtam emiatt. Mikor már úgy néztem ki, mint egy hörcsög, abbahagytam a raktározást, és tovább indultam. Nemsokára egy apró madárfészket pillantottam meg, s szerencsémre a fa, amin otthonra lelt, ágasbogas volt, tehát gyorsan fel tudtam rá mászni. A kerek, aranyos fészekben 3 apró, körülbelül öt centis kis kék, és fekete pettyes tojás volt. Borzasztóan szégyelltem magam, amiért ellopom a madár családját, dehát nem tudtam mást tenni, hiszen az éhség nagy úr. Gyorsan a markomba fogtam a három tojást, de még mielőtt elindultam volna lefelé, hogy kissé könnyítsek a lelkiismeretemen, az egyik tojás visszahelyeztem a fészekbe, úgy, ahogy volt. A másik két tojással végül elindultam lefelé, kínosan ügyelve rá, nehogy azok összetörjenek. Mikor leértem, egy színes kismadár röppent a fészekre. Egy pillanatig csak bámulta lakhelyét, és a két eltűnt tojást kereste, ajd rám nézett. Elpirultam, majd gyorsan tovább siettem, mert tudtam, hogy a kismadár tisztában van vele, hogy ki lopta el kis családját. A tojásokra nézve rádöbbentem, hogy nem érek velük sokat, hiszen aprók voltak. De ezsembe jutott a közmondás: "Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli". Gyorsan szedtem a lábaimat, de azért ügyeltem, hová lépek, nehogy elessek. Nemsokára megláttam a szikla tetejét, ahonnan még reggel a kancát figyeltem.
Aztán végül kilyukadtam a méneshez, és a fekete csődör vett észre először. Nyerítve üdvözölt, majd a többiek is hasonlóan tettek. Én mindenkinek intettem, végül letelepedtem egy nagy, árnyas fa alá. A tojásokat nem sütöttem meg, hanem nyersen megettem őket. Kissé undorító állaguk volt, de az éhségemen meglepő módon csitítottak. Kiürítettem a két zsebem, és elszemezgettem a kökényt, miközben a csikót néztem. Önfeledten ugrándozott, és szemlátomást nagyon élvezte a rég várt világi életet.





12.fejezet




Nagyokat ugrott, a fű csak úgy röpködött körülötte. A többi ló legelészett, még a fehér kanca is, de azért persze szemmel tartotta a fiát. Lassan elfogyott a markomból a kökény, de szerencsére éppen elég volt ahhoz, hogy pontosan jól lakjak. Eszembe jutott még valami. Szomjas voltam. Visszaemlékezve láttam a szikla tetejéről egy vékonyka kis erdei patakot. Talán ha mégegyszer felmásznék, sikerülne jobban szemügyre venni a hollétét. A sziklára néztem. Magasan, és hosszan nyújtózott a láthatáron. Kissé furcsa volt, hogy sikerült felmásznom rá. Titkon még egy kicsit büszke is voltam magamra. Felálltam a földről, s leporoltam a nadrágomat, és a kezemet is. Elindultam a szikla felé, majd megálltam előtte. Mégegyszer végigmértem, aztán elkeztem mászni. Meglepően gyorsan haladtam, szinte siklottam fölfelé a falon. Szerencsére mindíg tallátam egy-egy kisebb kiállást, ahová meg tudtam kapaszkodni. Végül végre sikerült felérnem a szikla tetejére. Felálltam, majd kihúztam magam. A nap tűzött, így a kezemet a homlokomhoz emeltem, és úgy kémleltem a tájat. Mindenhol erdők, és mezők voltak, ember által nem sértett, gyönyörű táj. Nagyot szippantottam a levegőből, majd a szememmel egy patakot kerestem. Nemsokára meglett a keresés eredménye, ugyanis rátaláltam a vízi patakra.