A lényeg az, ami sosem látszik

Ez itt pedig a Farkas Szemmel 2., vagyis a folytatása! Ez még készül, de megpróbálom folyamatosan bővíteni.

1. Fejezet
Guiany és Saimai egy sziklaszirt tejején álltak, ahonnan belátták egész Shillát. A farkas tudta, most mi következik, de a szuka nem. Az magába szívta a világ illatát, s érdeklődve fordult apja felé.
"Papa, miért jöttünk ide?"
Guiany lehajtotta szürke fejét, s megnyalta egyik lábát, aztán ő is szippantott egyet a levegőből. Vajon a lánya hogy fogja fogadni azt, amire elhivatott? Aztán úgy gondolta, kezdi az elején.
"Emlékszel még arra a lányra, aki esténként annyiszor simogatott titeket a barátnőjével? Aki olyan kedves volt velünk, és akit olyan szomorúan hagytam hátam mögött?
A szuka egy pár pillanatig csak gondolkozott, majd válaszolt.
"Persze. Ő volt Ti-Kva hercegnő, nem?"
Guiany bólintott, s folytatta.
"Segítettem rajta, mert ez volt a sorsom. Mikor találkoztam vele, azt hittem, hogy nem fogom megérni a mostani kort... De látod, nem így történt. Mostmár saját családom, életem van, és neki is. Királynő, és uralkodik az országán. Shillán. Nekem, mikor megszülettem valami különleges dolog adatott. Nos, ezt te is megkaptad. Hárman vagytok testvérek, de csak te örökölted. A te sorsod ugyan az, mint az enyém. Segíteni az "embereden", mindig vele lenni, megbízni benne, és ha kell, az életedet áldozni érte."
Saimai nyelt egyet, majd óvatosan kérdezett.
"...És...?"
Guiany a lánya egyéves tekintetébe nézett, s komoly hangon megszólalt.
"Érsd meg, neked el kell most menned. Most látsz engem utoljára. Anyádat és a testvéreidet el kell felejtened. Mert ez a sorsod! Vakinek szüksége van rád, aki egyedül van."
A szuka megrémült, mire apja nem késlekedett tovább. Óvatosan, de határozottan beleharapott a farkas farába, mire az felugrott, s hátrált egy métert lefelé, az erdő irányába. Nem értette, apja mire akar ezzel célozni, de érzett valamit... Valamit, ami nyomja előre. Még ha nem is volt tisztában a dologgal, ami rá volt bízva, érezte, hogy van valami a levegőben... Apja utána eredt, s fogait vicsorgatva próbálta elüldözni.
"Apa...!"
"Eredj innen! Ez mostmár a te utad!"
Miután a szukát mályen az erdőbe üldözte, Guiany megállt, s szeméből kicsordult egy könny. Bármennyire is fájt neki, és nehezére esett elüldözni a lányát, meg kellett tennie. Mert a szukának ez a sorsa. Mostmár saját uta van, amit egyedül kell végig járnia. Segítség, támogatás nélkül.

Fejezet
Az egy éves szuka rohant, ahogy csak bírt, a szél pedig közben könnyeket csalt a szemébe. Hogyan most tovább? És eggyáltlán: miért üldözte el az apja ilyen hirtelen, és kegyetlenül? A szíve összeszorult, mikor csak a szavaira gondolt. "Felejsd el..." Megállt egy pillanatra, s kirázta a hideg. Hogy felejtse el?! Dehát az lehetetlen! Ők a családja, nem felejtheti csak úgy el őket!Megrázta a fejét, mire könnycseppek repkedtek a tavaszi levegőben. Pár perc múlva össze szedte magát, és körbe nézett. Még reggel volt, de a fák olyan sűrűn borultak a feje fölé, hogy sötétnek tetszett az idő. Bár eddigi egy évének, amit a Földön megélt, nagyrészét az erdőben töltötte, sosem egyedül. Vagy ott voltak a testvérei, vagy a szülei... A borzongás ismét végig futott a gerincén, és beleszippantott a levegőbe. Nem érzett semmi furcsát... Ekkor jeges kéz markolt a szívébe, és úgy érezte, mintha valaki kést szúrt volna az oldalába. Ijedten ugrott egyet, majd az oldalára szegezte szürke tekintetét. Nem látszott semmi furcsa rajta... Ekkor ismét érezte, amint beledöfnek az oldalába. Aztán kényszert rá, hogy fusson, s azt is érezte, amint végigrohan az útón, a kövek szétrepkednek a lába alól, majd bizsergető fáradság kúszik föl minden egyes idegszálában... Legszívesebben megállna, de ismét beledöfnek az oldalába, s ez arra készteti, hogy tovább menjen. Átvág egy hideg vízű patakon...
A farkas csak állt, s hagyta, hogy a hullámok elhatalmasodjanak rajta. Nem tett ellenük semmit, csak nézte az előtte álló fát. Mikor már úgy érezte, hogy vége van az áradatnak, lassan ismét beleszimatolt a levegőbe. Érezte hogy mennie kell vaalhová, mert valakinek szüksége van rá, de fogalma sem volt, hogy merre. Ekkor ismét eszébe jutottak apja szavai: "mindig hallgass az ösztöneidre, azok sosem csapnak be." Hogy az ösztöneire? Igen, ezt kell tennie... Arról is volt valami sejtése, hogy mi az az ösztön, de azt nem tudta, hogyan jelenik meg. Aztán követni már nem nehéz, egyszerűen csak utána kell menni. Elfordult jobbra, majd barra is, de semmi. Így csak állt tovább a sötét erdő közepén, s várt. Nem hiába: egyszer csak mintha egy nyilat látna... Nem... Aztán még egyszer látta, de mostmár erősebben. Hogy így jönnének az ösztönök? Különös, de akkor követni kell, ez bizonyos. Ilyen gondolatokkal vetette magát a balra mutató, fehér kis nyilacska nyomába. Egy darabig futott, majd meglátott mégegyet, s az után futott... A nyilak elvezették egy furcsa helyre. Mindenhol sátrak voltak, és Saimai körbenézett, de nem látott semmit, ami miatt ide kellett volna jönnie... Vagyis mégis! Az egyik sátor mellett, kikötve egy ló állt. Hófehér volt, olyan, mint egy újszülött bárány... Ziháló oldalára felverődött a sár, oldaláról egy apró lyukon át, szép lassan, apró cseppekben vér csöpögött, s erős zablába feszített száját nem sokkal a sáros föl felett lógatta. A farkas elszörnyedve vette észre, hogy minden meg eggyezik az előző érzelem-hullámmal... Vagyis egy lovat kellett volna megmentenie? Nem. Egy lovat is. Megpróbált megnyugodni, és leült két fa közé, hogy biztonságos takarásban maradjon, majd halkan megszólalt.
"Hét, te ott!"
A ló, bármilyen fáradt is volt, a váratlan megszólításra felkapta vékony, kecses fejét.
"Ki van ott?"
Az erő felé nézett sötét szemeivel, mire Saimai megrázta a fejét, és újra megszólalt. A hangból rájött, hogy a ló kanca.
"Itt vagyok a két fa között!"
A kanca lassan arrafelé nézett, ahová a farkas mondta, és amennyire a szárak engedték, felemelte egyik ajkát, hogy szagmintákat gyűjtsön.
"Ki vagy te, és mit akarsz?"
"Egy farkas vagyok, a nevem Saimai. Azért jöttem, hogy segítsek neked."
A kanca hirtelenjében bakolt egyet, s reszkető szemekkel húzódott minnél hátrább.
"Egy farkas?! És hogy segíts?! Na persze! Ha sikerül is kiszabadítanod, az első adandó alkalommal a prédád leszek!"

Fejezet
Saimai felállt, s lépett egyet előre. Nem értette, a kanca miért ilyen buta. Aztán eszébe jutott: a ló nem buta, csak alapból préda állat, így benne van, hogy nem kedveli túlzottan a ragadozókat. Így megpróbálta a lehető legfinomabban megsürgetni a lovat.
"Nem, én nem foglak megenni! Ha el akarnám venni az életedet, akkor szerinted minek akarnám, hogy kiszabadulj? Az csak megnehezítené a dolgomat! Kérlek, higgy nekem!"
A kanca egy pillanatra elgondolkozott, majd bólintott egyet, mire fejete sörénye a legeőbe repült, aztán visszahullott a nyakára.
"Igazad lehet... De hogyan akarsz kiszabadítani?"
A remény egy apró sugara villant fel a szemében, mire a farkast is elöntötte a tűz, és a lelkesedés.
"Ki tudod oldozni a csomót?"
Fejével a szárakat tartó nagy, erősnek látszó csomó felé bökött, mire a kanca tettre készen bólintott.
"Rendben. Akkor csak szépen csöndben oldozd el magad, én pedig ha kijönne egy ember, addig elterelem a figyelmét. Jut is eszembe, miért nem oldoztad el magad, ha el tudod?!"
A kanca már a gubanc után nyúlt, mikor meghallotta a kérdést, s lábaival tétován lépett egyet.
"Tudod, annyira fáradt vagyok... Meg se próbáltam. Még ha sikerül is, akkor sem vagyok biztonságban."
A farkas bólintott, majd lassan a sátor mellé kúszott, miközben a ló nekilátott a csomónak. Bentről beszélgetés hangjai szűrődtek ki, de Saimai-t nem nagyon érdekelte, miről beszélgetnek az emberek. Annál jobban érdekelte viszont más.
"Amúgy mi a neved?"
"Az én nevem Chonde."
Ekkor lépteket lehetett hallani, s lassan egy alak bontakozott ki a sátor két ajtaja mögött, aki egyre kijjebb ért. A szukát átjárta a rémület, s sürgetni kezdte a lovat, aki eközben szerencsére már végzett. A vér ismét megfagyott az ereiben, és rémülten szólt oda a lónak.
„Azonnal fussunk! Kijött az egyik ember!"
A ló még nem mozdult. Tág orrlyukakkal beleszagolt a levegőbe, majd remegő hangon odaszólt a mellé settenkedő farkasnak.
„Akinek fekete szakálla van, és meg van vágva a jobb szemöldöke? Az... Az jött ki?"
Saimai óvatosan visszanézett, majd mikor meglátta a rettentő alakot, aki öles léptekkel szelte a tábort, óriási szemekkel bólintott. Erre a ló reakciója olyan volt, amire a farkas nem is számított volna. Sarkon fordult, és halálos iramban elkezdett vágtatni. Mire Saimai észbe kapott, Chonde már csaknem száz métert megtett. Utána vágtatott, s alig tudta beérni. A ló olyan gyorsan galoppozott, hogy a föld csaknem tüzet fogott a patája alatt. A szemei nagyra voltak nyílva, és hatalmas felhők szálltak fel az orrából. A farkas megpróbált megszólalni, de aztán el is vetette az ötletet. Tudta, hogy ilyen sebességnél úgysem figyelne rá újdonsült barátja. Aztán balsejtelme támadt, és úgy érezte, bármennyire gyorsan rohannak is, muszáj lesz beszélnie.
„Chonde! Tudom, hogy ijesztő volt számodra az az alak, de meg kell állnod! Már messze járunk, és nagyon le fogsz izzadni, ha így rohansz... Kérlek! Hinned kell nekem!"
„Ki van zárva, hogy megálljak! Inkább örökké futok, de nem fogom hagyni, hogy az az őrült megint hozzám érjen!"
„De nem fog hozzád érni! Már régen magunk mögött hagytuk, értsd már meg!"
Ekkor ismét különös dolog történt... Hirtelen elfogyott a lábuk alól a föld! Egy pillanatig csak egyszerűen furcsa volt... Aztán egy örökkévaló másodpercig csak zuhantak... Végül nagy reccsenés... És a két állat a földön feküdt. Bár nem esett különösebb bajuk, mind a ketten eszméletlenek voltak... A kanca hátáról lefordulta a nyereg, s oldaláról, a csizma által vágott lyukból még jobban szivárgott a vér... És ami a legrosszabb: valakinek nagyon nagy szüksége volt most a segítségükre. De egyikük sem tudta, kinek. Míg nem...

Fejezet

Egy messziről jött, erős szélfuvallat süvített végig az egész szakadék fölött. A süvítésre Saimai kinyitotta a szemét, és körbe nézett. Mellette Chonde feküdt, mire egyből felugrott, megrázta a bundáját, s társához trappolt. Megbökre az oldalát, de az nem mozdult. Mivel az oldala mozgott, Saimai gondolt rá, hogy életben van és nem halt meg, de nagyon aggódott érte, hiszen továbbra sem mozdult...
"Chonde! Ébredj! Valakinek szüksége van ránk... Ránk, érted? Ránk!"
Az utolsó szó után a farkas vakkantott egyet, s hangja vízcseppekként hullott vissza a sziklákról.
Mikor már azt hitte, sőt, biztos volt benne, hogy barátja nem fog felkelni, a ló megmozdult, és kinyíltak a szemei... Aztán nem is tétovázott tovább, a lábaira állva körbe tekintett.
"Nahát! Csak hogy felébredtél! Azt hittem, már nem vagy itt..."
Aztán a farkas tekintete a ló oldalán álló lyukra esett.
"De nézd csak az oldalad...! Csupa vér!"
A ló a sebére nézett, majd megnyalta, aztán beszippantotta a friss levegőt.
„Nem baj. Majd csak meggyógyul..."
Még be se fejezte a mondatot, mikor a farkas szíve összeszorult, és olyan különös dolgot érzett... Mint ha valaki tűzbe dobta volna... Majd a levegőbe szagolt, s megérezte az előbbi szél által hozott füst szagát... Valahol tűz van... És abban a pillanatban összeállt fejében a teljes kép. Valahol tűz van, és ott valaki bajban van... Neki kell segítenie.
„Gyere! Már tudom hová kell mennünk!"
Azzal futásnak eredt, a ló pedig futott utána. A farkas ismét csak a megérzéseire támaszkodott, de azok nem csapták be. Minden egyes léptét megmutatták neki, még akkor is jeleztek, ha a közelben valami veszély van... Így hamar, és épen értek oda, ahol a tűz volt. Mivel már sötét volt, a hely úgy tetszett, mint a világ fáklyája... Egy egész falu volt tűzben! Mindenhol lángok, ez volt a piros, és forró tenger... Ahol az emberek nem nevetnek és játszanak, hanem ahol az emberek sírnak, és meghalnak... Egy borzasztó hely. ahonnan legszívesebben mindenki csak menekülne. És most megkérdezheted: miért nem tette? Egyszerű kérdés, egyszerű válasz. Azért, mert íjászok, katonák, és lovasok állták körül az egész falut... Nem is mondhatjuk falunak, inkább egy kis közösség volt. Még ilyet! Ez borzasztó! Felgyújtják a házakat, és nem engedik az embereknek, hogy elmenjenek! Ez nem más, mint szándékos, és kitervelt gyilkosság! Saimai vakkantott egyet, majd úrrá lett rajta a düh. Olyan sebességgel árasztotta el minden egyes testrészét, idegét, és az agyát a mérhetetlen, és borzasztó düh, ahogyan egy sas csap le a zsákmányára. Aztán megállt, és össze húzta a szemét. Nem fogja hagyni, hogy az az ember, akinek segítenie kell, itt haljon meg. Mivel látta, hogy az idő szűkös, Chonde felé fordult.
„Velem jössz, vagy elmész?"
A kanca élesen felnyerített, büszkén felemelte a fejét, s bólintott egyet.
„Persze, hogy veled megyek!"
Azzal mind a ketten levágtattak a domboldalról, s mivel a katonák el voltak foglalva azzal, hogy senki se tudjon kiszökni, könnyedén be tudták vetni magukat a lángtengerbe.
Olyan nagy volt odabent a nyüzsgés, hangzavar, és forróság, mintha egy katlanban lennének... De a farkas szilárdan kitartott az elhatározása mellett: megtalálja, és kimenti az „emberét".
„És most merre tovább?"
Chonde óvatosan lépkedett ide-oda, hiszen a földön emberek feküdtek... Legtöbbjük holtan. Saimai nem válaszolt, hanem egy pillanatra lehunyta a szemét, és bekapcsolta az érzéseit. Az ösztönei voltak ezek, melyek biztosan vezették – eddig mindig. Az érzések azt sugallták, hogy menjen balra... Így elindult. Csak futott, majd még egy jel, majd még egy... És egy égő, düledező ház előtt álltak. A farkas tudta, hogy itt van bent... És abban is biztos volt, hogy egyből meg fogja ismerni.
„Csak gyere utánam!"
Chonde bólintott, mire a farkas veszélyt nem ismerve bevetette magát a lángok közé. A ló utána ugrott, s farkával folyamatosan csapkova próbálta el hessegetni a lángokat.
Saimai futott, s a nyalábok között szlalomozva próbálta szőrét megtartani. Mivel a ház nem volt nagy, és úgy látta, csak egy szobából áll – hiszen egyszerű parasztház volt -, ezért a sarkokat nézte meg. Az elsőben egy nő feküdt. Körülötte három, kisebb gyerek. A farkas érezte, hogy ők már nem élnek... És bármennyire sajnálta is a dolgot, nem volt ideje. Most nem. Meg kell találnia az embert. A következő sarokhoz rohant, és ott volt! A másodiknál megtalálta az embert! Egy szürke ruhába öltözött, kormos arcú, és ruhájú lányka kuporgott a koszos, poros zugban. Bár még eszméleténél volt, nem nagyon volt jelen... A szeme alig volt nyitva; látszott, hogy feladta a küzdelmet. Azt nem szabad! A csatát mindig végig kell vívni!
Ebben a pillanatban a tetőről is lángnyelvek hullottak, de a farkasnak még sikerült épp idejében arrébb ugrania. És bár a helyzet nagyon kilátástalan volt, a farkas mégis tudta, mit kell tennie. Az ösztönei vezették.
„Chonde! Gyere ide, légy szíves!"
A ló egyből ott termett, s segítőkészsége sugárzott a szeméből.
„Feküdj le, én pedig a hátadra húzom a lányt. De siess, és óvatosan!"
A kanca egyből cselekedett: lefeküdt úgy, hogy egy ember meg tudjon ülni a hátán, s lábaival a ló fel tudja nyomni magát. Mikor ez megvolt, Saimai fogai közé fogta a lány ruháját, és felhúzta a ló hátára. Az felállt, a lány pedig tökéletesen a hátán maradt!
„Rendben, akkor most kitörünk... Egyenesen előre. Ne foglalkozz semmivel, csak a lány maradjon a hátadon, és jussunk ki innen...!"
Chonde buzgón bólintott, majd hátrafordulva orrával feltolta a lecsúszni készülő kislányt. Saimai úgy látta, körülbelül kilencéves lehet. Megállt, majd nagy levegőt vett.
„Hát akkor rajta!"
Aztán előre ugrott, s minden olyan gyorsan történt... Mindenütt katonák, és kiabáló emberek, meg forróság... A farkas mégis csak vágtatott, egyenesen a lovas harcosok sorai közé. Ő még át fért a lovak lába alatt, de Chonde meg a lány már más dolog volt... De a ló mégsem félt. Csak vágtatott és vágtatott... Majd a gyerekkel a hátán, bevetette magát a katonák közé. Mivel ló volt, a társai félre álltak, s ösvényt nyitottak a falu, és a hűs erdő között. A kanca felnyerített, majd újult erővel, zászlóként lobogó farokkal vágtatott tovább.

5. Fejezet

Saimai testét mérhetetlen boldogság öntötte el, mikor sikerült kiszabadulniuk... És ami a legfontosabb: itt volt velük a lány, aki pillanatnyilag csak rájuk volt bízva... De számít az? Egy farkas és egy ló: tökéletes párosítás! Kit érdekel most az, hogy "csak" állatok?! És akkor mi van? Ha egyszer állatok, akkor állatként oldják meg a dolgot!
A farkas boldogságában ugrott egyet, s társa is eképpen tett volna, de mivel a hátán volt a gyerek, nem tehette...
Még egy darabig futottak, hogy biztosan maguk mögött hagyják a falut, aztán legnagyobb szerencséjükre egy barlangra találtak. Bent a ló óvatosan a folder fektette a lányt, majd maga is lefeküdt.
"Te nem vagy fáradt?"
Kérdezte a köröket leíró farkastól, mire az megrázta a fejét. Még valamit el akart intézni, mielőtt álmora hajtja a fejét. A ló bólintott, aztán lehunyta barna szemét, s megpróbállt aludni. Ez a nap megrázó, izgalmas, és mindezek mellett rettentő fárasztó volt a számára...
A farkas még várt egy kicsit, s megbizonyosodott róla, hogy a kanca biztosan elaludt, majd kisétált a barlang szája elé az erdőbe, s felnézett a tiszta, tavaszi égboltra. A sötétség tintaként vette körült őt, de nem felt. Az erdő a barátja volt, és nem kellett tőle feline. Boldog volt, bár tudta, hogy nagyon nehéz út áll előtte. És nem csak előtte, hanem a lány előtt is. Sőt, inkább a lány előtt áll nehéz út... A farkas csak kísérjőe lesz. Mától nem az a probléma, hogy unalmas a napjuk, hanem az, hogy hogyan fognak életben maradni holnapig...
Saimai elvonította magát, s eszébe jutott az apja. Vajon érzi, hogy elindult az úton? Tudja, hogy megmentette a lányt? És vajon, büszke lenne rá?
Nem volt kint sok ideig, aztán már be is sétált a barlangba. De még nem aludt, először is ellenőrizte a kislányt. Megszaglászta, és örömmel vette észre, hogy míg alszik, sokkal erősebb lesz. Ki tudja, talán már holnap tudnak haladni...
Aztán a farkas a lány mellé feküdt, és lehunyta a szemeit.
Még abban a pillanatban el is aludt.
Másnap reggel kissé későn ébredt, és egyszerre a lóval. Mind a ketten felálltak, majd mikor a farkas oldalra fordult, hogy ellenőrizze a kislányt, jeges rémület járta át... Ugyanis a lány elűnt! Hűlt helyét találták, s mind a ketten kivágtattak a barlang elé. A farkas vakkantott egyet, mire a ló felnyerített.
"Én tudtam, hogy ez lesz! Megijedt tőlünk, és elment! Soha többé nem látjuk...!"
Mikor a mondat végére ért, Saimai meglátta a lányt! Egyik kezében két hal, a másikban pedig egy jókora adag friss fű... A ló és a farkas gyomra egyszerre kordult meg, mire a lány felkapta a fejét. Mikor meglátta a barlang előtt álló két állatot, egy pillanatra beborult az arca, aztán egyből mosolygott is hozzá. Látszólag egyáltalán nem félt tőlük... Ami nagyon jó hír!
A lány odasétált hozzájuk, majd letette a füvet a ló, a két halat pedig a farkas elé. Nekik hozta...? Saimai alig akarta elhinni...! Ez a lány nem csak megbízik bennük, de még enni is ad nekik...
- Tessék, egyétek csak meg. Nektek hoztam.
A hangja igazán különleges volt... Olyan, mint mikor csilingel a gyémánt. Gyönyörű.

6. Fejezet
Saimai a halakra nézett, s abban a pillanatban óriásit kordult a gyomra. Nem tudott tovább várni... Pár perc alatt felfalta a halakat, s a kislány folyamatosan ott guggolt előtte, és mosolyogva figyelte. A farkas kissé zavarban érezte magát, amiért figyelik... Ugyanis gyűlölte, ha nézik... Főleg evés közben... De a lány olyan ártalmatlan volt, hogy még rá sem morgott. Hiszen nem lett volna semmi értelme. Miközben evett, észrevette azonban, hogy az arca már tiszta, de a ruhái nagyrészt még mindig kormosak voltak.
- Tudod nagyon aranyosan eszel.
A lány hangja hirtelen érte az állatot, de csak fél szemmel nézett föl a második halból. A lány erre elnevette magát, s tovább mosolygott. Aztán nagyon bátor dologra vetemedett... A jobb kezével óvatosan kinyúlt, s egyre közelített Saimai felé... S végül kinyúlt annyira, hogy a keze végig siklott a farkas barnás hátán. A szuka megremegett egy kicsit, hiszen életében még sosem ért hozzá emberi kéz. De olyan különös volt... A lány keze puha, és óvatos volt. Nem fájt az érintése, sem hideg nem volt... Sőt, egészen élvezte! Felnézett, és megnyalta a száját. Majd hátra fordult, és a szemével követte a kezet, amint visszatér gazdájához.
- Jó farkas...
Aztán megint csak mosolygott, s végül felállt. Chonde eközben a hátát tisztogatta, de mikor a lány felállt, és mellé sétált, felemelte a fejét, és nagyot szippantott a tavaszi, erdei levegőből. Saimai mellé ugrott, majd felnézett rá.
„Indulnunk kell... Valahogy vedd rá, hogy felüljön a hátadra."
A ló bólintott, majd megbökte a lány vállát, mire az nevetve tolta el a fejét.
- Hé, nyugi!
A ló oldalra fordult, s most a hátát bökte meg. A koszos arcocskán a szemek tágra nyíltak, majd óvatosan lépett egyet a ló felé. A kanca lehajtotta a fejét, s várt. Tudta, hogy nyugton kell maradnia, ha azt akarja, hogy a lány felüljön a hátára. Márpedig az volt a cél...
De a gyerek nem a hátára ült föl, hanem ehelyett a fejéhez lépett, és óvatosan lehúzta a fejéről a kantárt, majd gyakorlott ügyességgel elkérte a zablát.
- Otthon is utáltam, ha ilyen volt a lovakon...
Erre a mondatra pár apró, de látszó könny szökött a szemébe. Chonde meglepve állt továbbra is, s jóízűen csámcsogott egyet. Milyen jó most már, hogy nem feszíti az a szoros kantár a száját...! A lány messzire hajította a kantárt, majd ismét a kanca mellé lépett, s felhúzta magát a hátára! Tehát értette, hogy ezt akarják? Különös... De lehetséges.
A kislány kényelmesen elhelyezkedett Chonde hátán, majd megpaskolta a nyakát. A ló érezte, hogy nem először ül lovon. Még jó...! Ez azt jelenti, hogy tudnak gyorsabban is haladni, ugyanis valószínűleg ismeri a segítségeket, és a jármódokat.
- Ezt akartad, igaz? Akkor menjünk... Amerre csak akartok.
Chonde bólintott, majd elindult. Ő is a megérzéseire hagyatkozott most...
Miközben mentek, Saimai elgondolkozott valamin. Vajon a kislány el is felejtette volna, ami tegnap történt? Vagy csak szándékosan nem gondol rá? Mert biztos, hogy észrevette, hogy nincsenek itt a szülei... A farkas felnézett a lányra, aki érdeklődve nézelődött, együtt ringatózott a figyelmes ló mozgásával, s látszólag egyáltalán nem volt szomorú. A farkas viszont különleges képességének köszönhetően érezte, hogy a lány tudja és felfogta, hogy mi történt tegnap...
Miközben ő gondolataiba merülve szedte a lábait, észre se vette, hogy kiértek egy útra. Chonde tovább lépegetett rajta, hiszen egyikük sem tudta, merre is mennek... Csak mentek.
Egyszer csak azonban egy hosszú menet tűnt föl előttük, mely olyan hosszúnak látszott, mintha sosem akarna véget érni. Először lovas katonák ( amitől Chonde-t átjárta a hideg ), aztán gyalogos, fegyveres katonák, majd lovas katonák, aztán egy személyhordó, melyet négy ember vitt. Aztán ismét katonák, ugyan olyan sorrendben, mint ahogy elöl. A farkas jelzett a lónak, mire az kissé oldalra húzódott, s megállt. A lány a hátán érdeklődve figyelt, s kisöpört egy fekete tincset az arcából. A vonulat egyre közelebb ért, s nemsokára a katonák meglátták a furcsa triót. Kettő közülük egyből ki is vált a tömegből, s kiabálva, trappolva futottak feléjük. Saimai a szemét forgatta, s morgott is egyet. Erre most mégis mi szükség van? Aztán lépett egyet előre, miközben Chonde hátul maradt a lánnyal, s folyamatosan a fejét dobálta. A katonák lassan elérték őket, és mikor lesújtottak volna, még Saimai előtt egy hangot lehetett hallani...
- Mi folyik ott?
A szuka megdermedt, mert ismerős volt számára ez a hang. Bár már kissé megváltozott, és minden szavából bölcsesség sugárzott, a kedvesség akkor is megmaradt mögötte... Az idő megdolgozta, de mégis ugyan az volt... Mikor a hang tulajdonosa közelebb ért, a szuka meglátta az arcát... S ekkor már biztos volt benne. Az a lány, akinek apja segített jóban, rosszban... Aki mellett mindig ott volt, akivel osztozott jóban, rosszban. Ti-Kva, az a hercegnő, aki most már uralkodóvá nőtte ki magát.

7. Fejezet

A nő egyre közelebb ért, s összevont szemöldökkel nézte a két alázatos, lehajtott fejű katonát. Saimai ismét csak a szemét forgatta. Micsoda színészek... Mikor a királyné megállt előttük, nem nézett a hármasra, hanem először a katonákat vonta felelősségre.
- Szóval? Halljam. Mi volt ez a kiáltozás?
A két harcos olyan ártatlanul nézte a földet, hogy a farkas szinte megsajnálta őket, míg a kislány Chonde hátán halkan nevetett.
- Háát... Nos... Mi csak...
- Ti csak? Ti csak mit csináltatok? Ti csak meg akartatok támadni valakit, aki nem ártott nektek semmit. Mégis miért? Talán azt hiszitek, hogy attól, hogy a királyi párt kíséritek, már minden utatokba kerülőt meg kell ölnötök? Legyen az ember, vagy állat...
Tekintete a farkasra esett, majd a szeme összeszűkült, és különös kifejezés ült az arcára. Saimai-t átjárta a királyné érzelem-hulláma: meglepődött, és melegség öntötte el a szívét. Elsétált a katonák előtt, majd a földre rogyott, egyenesen szembe a farkassal. A szemében könnyek gyűltek, s remegő kezekkel nyúlt az állat feje után. Keze végig siklott a hátán, majd a fején, s az állát is megvakargatta. Saimai érdeklődve figyelte, noha tisztában volt vele, hogy ismét azt érzi, mint másfél évvel ezelőtt... Mikor utoljára találkoztak.
- Nem hiszem el... Te lennél... A Farkas egyik... Egyik utódja?
Aztán meg sem várta a választ, magához szorította az állatot. Saimai kissé meg volt illetődve, hiszen egy nap alatt több jutott neki az emberekből, mint egy teljes év alatt... De hát hozzá kell ehhez szoknia. Mikor kibontakozott az ölelésből, a királynő felállt, s mély levegőt vett. Ebben a pillanatban a farkast kirázta a hideg. Ugyanis nem más jelent meg Ti-Kva mögött, mint Bidam! De nem mint miniszterelnök... Dehogy is. Úgy, mint egy király. A királynő hátra fordult mikor meghallotta a lépteit, s elmosolyodott. Meg várta amíg mellé ér, majd Saimai-ra mutatott.
- Nézd! A Farkas egyik utódja visszatért... Hát nem csodás? Megint velünk lesz belőle egy „kis darab"...
Bidam megállt, majd felvonta szemöldökeit, s ő is elmosolyodott.
- Ez tényleg az ő egyik leszármazottja lenne...?
A királyé bólintott, majd a lóra nézett. Chonde a legjobbat hozta ki magából. Ívelt nyaka végén behajlította nemesi fejét, s horkantott egyet. A kislány a hátán csak ült, és a farkas tudta, hogy most más kissé zavarban van... Mikor őfelsége a kislányra nézett, az arca ellágyult, és nyelt egyet. A lány arcára kiült a feszengés, s nem mert a királynő szemébe nézni. Azonban megadni sem akarta magát. Tudta, hogy nem szabad nyuszinak mutatkoznia... Így amennyire csak merte, kihúzta magát, s mély levegőből próbált erőt meríteni.
- Hát te meg ki vagy?
A kérdés hidegzuhanyként érte a lányt, s szemei egyből elkerekedtek.
- Én... A nevem Shiane.
- Szép neved van. És honnan jöttél? És egyáltalán: hogy kerülsz te ide? Hol vannak a szüleid?
Ez a kérdés volt a másik. Mikor a dilemma elhagyta a királynő száját, a kislányt átjárta a hideg, és megmerevedett Chonde hátán. Mivel a ló érezte, hátrasunyta a füleit, s idegesen lépett egyet. Gyűlölte, ha a lovasa ideges.
„Nyugalom."
Sugallta felé Saimai, mivel ő is pontosan tudta, mit él most át a ló, és a lány.
Egy pár pillanatig néma csönd volt, majd a gyerek erőt vett magán, és válaszolt.
- Engem ez a két állat megmentett. Velük jöttem, és ide hoztak. A szüleim pedig... Nos...
A királynő és a király egymásra nézett, majd mindkettő arcára kiült az aggodalom.
- Mi történt a szüleiddel? Nyugodtan elmondhatod nekünk.
Bidam hangja különös volt... Sugárzott belőle a kedvesség! A kislány viszont mintha tököt vont volna maga köré, nem mozdult. De ahogy az idő haladt, a csönd egyre kínosabbá vált, s kénytelen volt lebontani a falat. Végül remegő, könnyekkel szegélyzett hangon megszólalt.
- A szüleim... Oda lettek egy tűzvészben...
Mikor kimondta a mondatot, a lelke kissé megnyugodott, sőt, még bátrabb is lett! Saimai a királyi párra nézett, akik ismét egy feszült pillantást váltottak egymással.
- Tűzvészben? Miféle... Miféle tűzvészben?
Saimai megremegett. Valami különös, ijesztő dolog kúszott föl a gerincén... A királyi pár tudja mi történt?! Mivel a lány arca felderült, és bátrabb lett, először patakként, majd folyó formájában, szinte ömlöttek szájából a mondatok.
- Nem is tűzvész volt az... Hanem szándékos, direkt gyújtogatás! Sőt, katonák állták el a menekülni akaró emberek útját! Valaki felgyújtotta a falut! Nem elég, hogy az apukám már meghalt valami betegségben, még az anyámat is megölték... Ha nem jön ez a farkas és a ló, már én sem lennék, az biztos!

8. Fejezet

Ti-Kva és Bidam immáron harmadjára is egymásra nézett, majd a királynő idegesen megmarkolta a ruháját. Aztán mély levegőt vett, s a kislányhoz lépett. Miközben Chonde óvatosan megszagolta a ruháját, a nő megszorította Shiane apró, hideg kezét, s bátorítóan rámosolygott.
- Shiane, ígérd meg nekem, hogy itt maradsz. Pár pillanat, és megint itt leszek, veled. Rendben? Csak kell pár szót váltanom a királlyal... Ugye nem haragszol?
A lány megrázta a fejét, mire a nő bólintott, s rohamos gyorsasággal a királlyal együtt elvonult a sereg mögé. A két katona, akik ott álltak, undorral vegyített grimaszt küldött a trió felé, majd ők is elsétáltak. A lányka még utánuk nézett egy kis ideig, majd ráfeküdt Chonde hátára, s átölelte a nyakát. Saimai ásított egyet, majd úgy döntött, hogy meghallgatja, miről kell diskurálnia olyan sürgősen a két felnőttnek. Óvatosan elindult balra, kikerülte a katonákat, majd tovább lépkedett.
„Hová mész?"
Chonde kérdése visszhangzott a levegőben, mire a farkas nem állt meg, hanem tovább loholt.
„Hallgatózom egy kicsit..."
A ló a fűbe harapott, majd suhintott egyet a farkáva, hogy elhajtson egy túlságosan érdeklődő legyet.
„Az nem szép dolog."
A farkas magában mosolygott egyet, majd leült egy fa mögé, s fülével bekapcsolódott a beszélgetésbe.
- Komolyan azt gondolod, hogy magunkkal kell vinnünk?! És mi lesz, ha rájön? Ha megtudja, hogy mi...
Bidam óvatos hangon beszélt, de a hangjából így is kitetszett a háborodottság.
- Igen, komolyan ezt gondolom! Mégis, szerinted mit kéne tennünk? Itt hagyjuk? És szerinted milyen uralkodó az, aki ott hagyja az alattvalóját az út szélén...?
- Rendben... De mi van, ha rájön?
- Nem fog rájönni! Én akkor is ez a legkevesebb... ha már egyszer megöltük a szüleit, akkor legyünk azok helyettük...
A farkast jeges rémület járta át. Hogy értette azt Ti-Kva, hogy „ha már egyszer megöltük a szüleit"? Megölték volna a kislány szüleit...? Na de... Nem... Biztosan nem „úgy" értette. Valószínű, hogy csak képletesen beszélt. Talán a palota parancsára adták ki a rendeletet, miszerint fel kell gyújtani a falut. Igen, ez lesz a megoldás.
- Akkor bele egyezel, hogy gyermekünkként neveljük föl?
A királynő kérdése óvatos, de határozott volt. Bidam bólintott, mire arcát mosoly borította be. Elindultak vissza a lányhoz, és a legelésző Chonde-hoz, s mikor a ló meglátta őket, egyből felkapta hófehér fejét. A lány már elengedte a nyakát, s lenézett a körülötte állókra. Mikor meglátta a két embert, kihúzta magát, s most már bátran nézett velük szembe. Saimai óvatosan Chonde mellé lopódzott, s leült, mintha mi sem történt volna.
A királynő ismét Shiane mellé lépett, s mélyen a fekete szemekbe nézett.
- Mondd csak... Láttál már hercegnőket?
A lány bólintott.
- Akkor bizonyára tudod, hogy milyen szép ruhákban járnak, s hogy milyen szépek... Ugye?
Ismét bólintás hagyta el a lányt.
- És szeretnél te is olyan lenni?
Most meglepődött, s ez a néha kellemetlen érzés Saimai-t is átjárta.
- Hogy... Hogy hogy?
- Hát... A királlyal úgy döntöttünk, hogy ha akarsz, akkor velünk tarthatsz a palotába. Úgy fogunk fölnevelni, mint egy igazi hercegnőt. Gyönyörű ruhákat, ékszereket kapsz, és mindened meglesz, amit csak akarsz.
A lány arcát meglepettség öntötte el ismét, s nyelt egyet. A farkas tudta, hogy mikor belegondolt abba, amit a királynő mondott, mindennél jobban vágyott rá, hogy úgy legyen...
- Ez igaz? Nem csak álom...?
- Nem.
Őfelsége halkan felnevetett, amitől a farkast melegség járta át. Mennyit nevettek azokban az időkben a barátnőjével, mikor még a testvéreivel együtt, a farkasok kölykök voltak, és mindig kijártak hozzájuk az erdőbe...!
- Szóval ha azt mondom hogy igen, akkor igazi hercegnő leszek?
- Persze! Csak engedd meg nekünk, hogy azzá tegyünk... Iskolába fogsz járni, megtanulsz írni és olvasni, lesznek barátaid, saját szobád...
- És... Őket is hozhatom?
Shiane a farkasra nézett, majd megpaskolta a félig lehunyt szemű Chonde nyakát. A királynő ismét nevetett, majd a mellette álló királyra nézett, s ketten egyszerre bólintottak.
- Hát... Akkor azt hiszem, hogy elmegyek.

9. Fejezet

Az út a palotáig nem volt hosszú. Saimai nem is sejtette volna, hogy ilyen közel laktak az emberekhez... Hiszen az előző két napban félkör alakban haladt.
A kislány továbbra is Chonde széles hátán ült, és boldognak látszott. A farkas mellette sétált, lehunyta a szemét, s megpróbálta elképzelni, hogy mit érezhet. Szerencsére sikerült is neki. A lányban ott volt még az űr amit a tűz hagyott, de a gondolat, hogy igazi hercegnőként fog tovább élni, mindent kitöltött... Mikor legközelebb kinyitotta a szemeit, meglátta a palotát. Egyből felismerte a hatalmas, égbe nyúló, vörös tetővel befedett épületet. A díszes udvart, a tavakat, az erkélyeket, és az onnan a föld felé igyekvő kúszónövényeket... Kirázta a hideg, és egy pillanatra újra kölyöknek érezte magát. Ott játszott a testvéreivel, egyszer csak megjelentek a hercegnők, és...
„Mire gondolsz?"
Chonde hangja felébresztette, s megrázta a fejét.
„Tudod én itt nőttem fel."
A ló bólintott, majd horkantott egyet. A fák közül nemsokára már az egész palota látszott, s a farkast ismét kirázta a hideg...
Mikor beléptek az udvarra, a királynő előre sétált, és segített leszállni Shiane-nak a ló hátáról. A lány óvatosan megköszönte, majd szorosan Chonde oldalához simult, s félénken tekintett szét. Bár a palota csodás látványa lenyűgözte, azért nagyon is félt itt még... Saimai megnyalta a kezét, mire az nyelt egyet, s mikor a király is megjelent, megpróbált elmosolyodni.
- Nos, tetszik a palota?
A lány gyorsan bólintott egyet, mire mind a két mellette álló ember elmosolyodott. A királynő szólt egy szolgálónak, aki értesítette a lovászt, s az elvezette a lovat. Saimai hallotta a gondolatait, s nem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen.
„Na tessék... Ennyit a szabadságról!"
A farkas halkan felvonított, mire a kislány megmarkolta a ruháját. Mivel Ti-Kva észrevette, hogy mennyire feszült, a ló után nézett, s nyugodt hangon beszélt.
- Bármikor láthatod. Csak szólj egy szolgálónak, és ő majd megmutatja, hová vitték.
A lány csak bólintani akart volna, de a kérdés kicsúszott a száján...
- És ugye nem fogják bántani...?
A királynő mosolygott, majd határozottan megrázta a fejét.
- Tudod, nekem is van egy lovam. Tudom milyen érzés szeretni egy állatot. Tudod, úgy igazán. Még az is lehet, hogy szomszédok lesznek az istállóban...
Ismét mosolygott, s mikor éppen ismét megszólalt volna, egy éles hang kiáltott feléjük, s egy Sahiane-hoz hasonló lány rohant feléjük.
- Na végre! Azt hittem, már sosem értek vissza!
Mikor oda ért hozzájuk, először a királynőt, majd a királyt ölelte meg. Alig ért a vállukig... A farkas csak nézte és nézte... Roppant vicces látványt nyújtott. Viszont azt is érezte, hogy Shiane egyre kínosabban érzi magát... A királynő csak mosolygott, s maga mellé állította a másik lányt.
- Jeong, ő itt Shiane. Mától itt fog lakni.
Szóval Jeong a neve. Magasabb volt mint Shiane, és ami nagyon furcsa: kék szemei voltak! A haja sem volt éppen az annyira jellemző fekete... Inkább sötét barna. Jeong felvonta apró szemöldökeit, s végig mérte a kislányt. Majd a királynőre nézett, és fintorral az arcán feltett egy kérdést.
- Honnan jött? És miért fog itt lakni?
- A szülei meghaltak. És azért fog itt lakni, mert mi befogadjuk. Ugyan olyan hercegnő lesz, mint te.
- Értem.
Lassan minden elrendeződött, s a nap is lement... Shiane a szobájában volt, s egy homályos, vasból kovácsolt tükör előtt méregette új külsőjét. A haja szépen hátra volt fogva, de két oldalt hosszan lelógott. Halvány rózsaszín ruha volt rajta, s arcán elégedett mosoly csillogott.
- Ez nem is olyan rossz...
A farkas a puha ágya szélén ült, s ő is egyet értett a lánnyal. Tényleg nagyon szép volt... Álmosan ásított egyet, majd lehunyta a szemeit.

10. Fejezet

Másnap reggel arra ébredt, hogy Shiane mellette fekszik, és egyik keze a hátán pihen. A farkas óvatosan felkelt, hogy nehogy felébressze az édes álmát pihenő kislányt, s nyújtózott, majd ásított egyet. A farkas minden igyekezetének ellenére a lány megmozdult, de szerencsére csak fordult egyet, s már aludt is tovább. Mikor a farkas éppen leugrott volna az ágyról, egy alak jelent meg előtte, s durván kicsapta az ajtót. Erre Shiane kinyitotta a szemét, s megdörzsölte álmos szemeit.
- Hát te még alszol? Ráadásul ruhában?! Mégis mit képzelsz, hol vagyunk? Ez nem egy olyan paraszt falu, ahonnan te jöttél! Itt normálisan kell viselkedni, érted?!
Saimai egyből felismerte a lányt: Jeong volt az. Shiane meglepetten ült föl az ágyban, s kisöpörte haját a szeméből.
- Bocsánat... Én csak...
De még mielőtt folytatni tudta volna, a levegőt ismét ketté szelte a másik, undok lány hangja.
- És...! Mit csinál itt ez a korcs?! Egy kutyával aludtál? Szégyelld magad! Még csak egy napja vagy itt, és máris mindenféle dögöket hozol a palotába...! Na várj csak, amíg ezt el mondom a királynőnek és a királynak! Akkor majd kapsz, az biztos!
Majd egy fölényes, gúnyos vigyort küldött feléjük, s csípőre tett kézzel elindult az ajtó felé, melyen beömlött a még hideg, friss reggeli, tavaszi levegő. Jeong megállt az ajtóban, s még mondott pár szót.
- Miután rendbe szedted magad, gyere a trónterembe. És meg ne próbáld azt a dögöt is magaddal hozni!
Saimai morgott egyet, mikor a lány rá mutatott, de visszatartotta az egyre gyülemlő haragot. Ez a lány nincsen teljesen tisztában a dolgokkal! Milyen jogon jön ide, ront rájuk hajnalban, kelti föl őket ilyen durván, és milyen jogon korcsozza, és dögözi le a farkast?! Ő annak a farkasnak a lánya, aki segített a királynőnek azzá lenni, aki most valójában! És Saimai nem egy kutya... Ő egy farkas. Jeong körülbelül annyit ért az állatokhoz, mint ács a kohóhoz... Morgott még egyet, aztán leugrott az ágyról. Shiane nem sírt, arca kemény volt, s megsimogatta a farkas fejét.
- Én nem értem őt... De ne is törődj vele. Biztosan még furcsa vagyok neki... Miattam van az egész. Bocsáss meg nekem, farkas...
Saimai megnyalta a kezét, s levette a fésűt a kis asztalkáról, majd Shiane kezébe adta. A lány elnevette magát, aztán neki látott a hajának. Egész hamar végzett; még kisimítgatta a ruháját, aztán kilépett az udvarra. Mikor látta, hogy Saimai vele tart, lehajolt, és megsimogatta a fejét.
- Sajnálom farkas, de nem jöhetsz velem... Hallottad Jeong-ot...
Mikor kimondta a nevet, megint mosolygott, aztán felállt, és ismét elindult. A farkas tudta, hogy vele kell mennie. Hiszen ez a dolga... De azt is tudta, hogy nem szabad látszania. Így oldalról, a házak mellől követte a lányt. Az minden egyes lépésére figyelt, s nemsokára be is lépett a trónterem hatalmas, díszes szobájába. A királynő, a király, és még Jeong is ott volt. Mikor Shiane lehajtott fejjel leült a hosszú asztalhoz, a másik lány arcán gonosz mosoly jelent meg, és nem is késlekedett tovább. Saimai az ajtó mellett ült, és pontosan érezte, amit a kislány átél. Szegény! A szorongás teljesen hatalmába kerítette, hiszen ő is biztos volt benne, hogy Jeong mindent kitálal...
- Nem fogjátok elhinni! Shiane egy kutyával aludt az ágyában! Ráadásul ruhában! Felháborító... Mégis milyen hercegnő alszik utcai ruhában, egy kutyával?
Saimai morgott egyet. Miért nem tudja felfogni, hogy ő egy farkas, és nem kutya?!
A királynő először Shiane-ra nézett, aki mind a két kezével a ruháját markolászta, majd Jeong-ra, aki fölényesen vigyorgott. Aztán különös dolog történt.
- Azonnal hagyd ezt abba, Jeong. Látom az arcodon a kárörömöt. Biztos vagyok benne, hogy te is aludtál már ruhában. És Shiane nem egy kutyával, hanem egy farkassal aludt egy ágyban. És ez nem baj. Annak idején mellettünk is mindig ott volt egy farkas, aki ennek az apja volt. Azért volt velünk – s a királynő a királyra nézett -, mert segített rajtunk. Szóval kérlek, hogy szokj hozzá az állat látványához. És képzeld, én is aludtam a farkasommal.
Jeong fülig pirult, miközben Saimai kihúzta magát, és felemelt fejjel Shiane mellé kocogott, és leült. Eközben a király csak mosolygott, és hol a farkasra, hol az emberekre nézett.
- Na de...
A lány megpróbált mindent bevetni, de nem sikerült neki, mert a király egyből lehűtötte.
- Nincs semmi de. Már nem vagy olyan kis gyerek: fogd föl, hogy a dolgok változnak. És ez most egy változás.
Jeong-ot most már a sírás kerülgette, de erős volt, és vissza artotta a könnyeit.
Még egy darabig beszélgettek, Shiane megtudta a palota alapszabályait, aztán a két lány kimehetett, de a felnőttek még bent maradtak, és megbeszéltek valamit. Mikor a lányok kiértek, Jeong megállt, és idegesen megmarkolta lila ruháját. Shiane is megállt, de mellette szorosan ott volt a farkas. A másik lány az alacsonyabb felé fordult, és haragosan össze vonta a szemét.
- Gyűlöllek! Ide jössz, és mindent elrontasz! És a korcsodat is utálom!
„Nekem se te vagy a kedvencem..."
A farkas ismét morgott egyet, s megnyalta a száját, aztán nyelt is egyet.
Aztán elrohant, s Shiane hosszan nézett utána. Aztán megvonta a vállát, és megsimogatta Saimai fejét.
- Gyere, inkább nézzük meg, mi van a lovunkkal...

11. Fejezet

Shiane óvatosan egy szolgáló mellé lépett, és megkérdezte tőle, hogy merre találja az istállót.
- Minek akarsz te oda menni?
- Hercegnőktől nem kérdezünk vissza.
A királynő egyszer csak előtűnt a semmiből, oda vetette a mondatokat a szolgálónak, majd ment is tovább. A nő lehajtotta a fejét, majd bólintott egyet.
- I... Igenis, felség...
Aztán a mosolygó Shiane-ra nézett, s az udvar hátulja felé mutatott.
- Arra menj, onnan már meglátod.
A lányka bólintott, s elindult. Saimai szorosan ott volt mellette, s egyszerre lépett vele.
Nemsokára megpillantották az istállót. Egy hatalmas, hosszúkás, ugyan olyan piros tetővel fedett épületet láttak, mint a palota. A hercegnő megállt egy pillanatra, szétnézett, s ismét elindult. Besétált az épületbe, ahol egyből megcsapta a lovak ismerős szaga. Mivel egy faluban élt közel három nappal ezelőtt, ezért jártas volt az ilyesfajta dolgokban. Magabiztosan indult el a hosszú folyosón, s folyamatosan a kikandikáló fejeket nézte. A legtöbbet meg is simogatta, de mikor meglátta a fekete, hullámos sörénnyel ellátott kobakot, megállt, és a lélegzete is elakadt.
- Hűha...
A ló érdeklődve nézelődött, s mikor meglátta a lányt, felhorkant.
- Milyen gyönyörű...
Egyik kezével megsimogatta, s közben megpróbálta kivenni az írásjeleket az ajtón.
- Te... Ti... Tien... Tien-San! Ezaz, a neved Tien-San. Úgy tudom, az egy hegység neve... Talán onnan jöttél? Gyönyörű vagy, az biztos...
Még egyszer végig simította a fejét, aztán a következő bokszba nézett be. Legnagyobb meglepetésére ott volt az a ló, akit keresett.
- Na végre! Szia, paci!
Mikor Chonde meghallotta a hangot, felnyerített, s a boksz sarkából az ajtóhoz ügetett, és puha orrát a kislány kezébe nyomta.
„Én is itt vagyok ám... Csak nem érek fel odáig!"
Saimai egy résen nézett be, s vakkantott egyet. A kanca válaszul nyerített, a lány pedig csak nevetett.
- Milyen jó, hogy végre mind a hárman itt vagyunk...
Mikor a farkasra nézett, a szeme megakadt a táblán, amin a boksz tulajdonosának neve volt. Elolvasta, majd fintorogva csípőre tette a kezét.
- Kkoch? Ami annyit tesz, Virág... Szép név, de nem illik rád... És nem is kell neked név az emberektől, igaz?
Még simogatta egy darabig a lovat, aztán felsóhajtott, és elbúcsúzott tőle.
„Ne hagyjatok itt, könyörgöm...!"
A kanca szinte sírt, de muszáj volt elmenniük...
„Később még visszajövünk, ígérem!"
A farkas megígért valamit, amiről nem tudta, hogy be tudja-e tartani... de abban biztos volt, hogy ha már egyszer megígérte, akkor be is kell tartania... Így biztos, hogy vissza fog jönni Chonde-hoz. Most viszont érezte, hogy a lány valamit el akar intézni, így a nyomába eredt, s vidáman ugrott egyet. Az érkezés azonban pont egy pocsolyába sikeredett, így koszos vízcseppek repkedtek össze-vissza. Shiane ruhája nem lett vizes, mert még idejében arrébb ugrott.
- Farkas! Nem akarok vizes lenni!
Bár a lány nevetett, Saimai azért egy vakkantás formájában bocsánatot kért, s most már figyelt rá, hogy hová lép... Shiane a királyi palota felé igyekezett, s mielőtt belépett volna az épületbe, a lehető legjobban rendbe szedte magát. Furcsa volt még neki ez a hercegnősködés...
Bent találta a királynőt és a királyt is, így óvatosan ült le az egyik székre. Ti-Kva ránézett, és elmosolyodott.
- Miért jöttél?
- Felség... Az imént bent voltam az istállóban, és észre vettem, hogy a lovat akivel jöttem, elnevezték Virágnak... Én pedig nem szeretném, hogy legyen neve...
- Na és miért nem?
A lány tétovázott egy kicsit, de aztán kiömlöttek belőle a szavak.
- Hát azért, mert szerintem minden lónak, és egyáltalán... Minden állatnak van saját neve, amit az állat szülei adtak neki. És ha mi elnevezzük őket, akkor az olyan, mintha más nevet kapnának... Az pedig nem jó.
A királynő elnevette magát, majd Shiane vállára tette a kezét.
- Igazad van. Ez talán tényleg így van. Megüzenem majd az istállóba, hogy ne adjanak neki nevet, rendben?
A kislány mosolyogva bólintott, s fel akart állni, mikor a király visszatartotta.
- Figyelj csak, Shiane... Hogy jöttök ki Jeong-gal?
A lány nem akart hazudni, de azt sem akarta elmondani, hogy a lány mennyire ellenséges vele.
- Háát... Mikor hogy...
Megpróbált mosolyogni, mire a király felsóhajtott, és megkönnyebbülten hátra dőlt.
- Akkor jó. Tudod néha nagyon undok tud lenni... ha az lenne, akkor csak szólj nekünk, rendben?
A lány bólintott, aztán távozott. Mikor lelépett a lépcső utolsó fokáról, Jeong egyből ott termett, s majdnem rálépett Saimai mancsára...
- Ahá! Szóval most már a... A szüleimet is behálózód!
A farkas hátán végig futott a hideg. Olyan különös dolog volt a hangjában...
- Én nem hálózok be senkit...
- Nem hiszem el! Te csak tönkre tenni tudsz! Gyűlöllek! Gyűlöllek!
A lány kiabált, aztán ismét elrohant...

12. Fejezet

Shiane még egy darabig utána nézett, aztán az égre meredt, és hosszan felsóhajtott.
- Én nem értem őt... Mi baja van velem? Kezdettől fogva, miest meglátott, már akkor meggyűlölt... De miért? Ártottam én valaha neki?! Nem! Akkor mégis... mégis mi baja van velem?
A farkas vakkantott egyet, aztán a lányra nézett. Az ismét csak sóhajtozott, aztán mély levegőt vett, és kihúzta magát.
- Hát jó. Én nem vagyok ez a típus. Nem fogom hagyni, hogy elrontsam az életemet. Attól még, hogy idősebb nálam, nem fogok az elnyomásában élni!
Azzal kihúzta magát, és a farkas érezte, hogy most megváltozott. Nagyon is! A lány hatalmas léptekkel kezdte szelni az udvart, s egyenesen a trónterembe igyekezett. Saimai látta a gondolatait. Most majd mindent kipakolok, nem érdekel tovább!
Mikor azonban Shiane az ajtóhoz ért, egy pillanatra mégis megtorpant. A szuka felnézett rá szemeivel, és látta, amint a lány megmarkolja a ruháját. A bizonytalanság kellemetlen érzése futott végig a hátán, de aztán megemberelte magát, és ismét kihúzta a hátát. Akkor is bemegyek! A saját maga bíztatására bólintott egyet, aztán benyitott. Az ajtóban ismét megállt, és fejet hajtott. Arra számított, hogy a királynő és a király lesz bent csak, de nem így volt. Körülöttük egy tucat nemes, tanácsadó, és bölcs ült. A királynő meglátta a kislányt, és mikor az éppen kifordult volna az udvarra, visszahívta.
- Shiane, gyere csak be!
A lány a hívó szóra visszafordult, s megállt az ajtóban. Őfelsége egy tekercs után nyúlt, összekötötte, majd végig nézett a körülöttük ülőkön.
- Ti most elmehettek.
Az emberek egyből megértették, hogy nincsen már rájuk szükség, egyszerre fejet hajtottak, majd sorban kiszivárogtak a teremből. Shiane türelmesen várt, majd leült az asztalhoz. Vett egy mély levegőt, és felkészült arra, amit mondani akar.
- Nos, miért jöttél?
- Háát...
Ismét meginogott, és teljesen elment az egésztől a kedve. A farkas ezt nem hagyta! Megbökte a lány kezét, mire az ökölbe szorult, lehunyta a szemét, és végül bele kezdett.
- Jeong-ról lenne szó... Nos, a lányotok... Hogy is mondjam...
A király és a királynő egyszerre nézett össze, s mind a kettőnek ott volt a meglepettség az arcán. A király felhorkant, és egy mosoly húzódott végig az arcán.
- Mit mondtál az előbb?
Shane felnézett, és egyik emberről a másikra nézett.
- Hogy a lányotok, vagyis Jeong...
A királynő nevetni kezdett, és látszólag nagyon is szívből kacagott. Aztán végül mégis sikerült erőt vennie magán, s lenyelte a nevetést.
- Hogy... hogy a lányunk? Shiane... Ezt meg ki mondta neked?
- Hát ő... Jeong...
- Shiane... Hogy Jeong a lányunk? Ugyan már...
A király is nevetett, és áthajolt az asztal fölött. Bele nézett a lány szemébe, aki teljesen össze volt zavarodva.
- Gondolj csak bele... Jeong tizenegy éves, de mi csak egy éve uralkodunk... Teljességgel lehetetlen, Shiane.
- Na de... Ő azt mondta!
A lány hangja betöltötte a termet, de a királynő megfogta a kezét, és beavatta a dolgokba.
- Figyelj rám. Azt nem tudom, miért mondta, de Jeong még csak nem is koreai. Egy szomszédos ország, Kína császárának lánya, aki Shillára bízta, amíg a saját országában háború van.
A lány lassan bólogatott, és engedte, hogy az információk áramoljanak a fejében.
- Szóval akkor azért néz ki olyan máshogyan...! Most már értem... Köszönöm, de most mennem kell...
A királynő elengedte a kezét, s utána mosolygott.
- Még hogy a mi lányunk...!
Ismét jót kacagott a dolgon, aztán csak csöndben, mosolyogva rázta a fejét.
Eközben Shane kirohant az udvarra, fejét pedig elöntötték a dolgok. Szóval így állunk... Jeong nem is a királyi pár gyermeke, és még csak nem is koreai...! Szóval egész végig csak hazudott!
A lány vágott egy grimaszt, megrázta a fejét, és elindult a szobájába.

13. Fejezet

A napok hónapokká, a hónapok pedig évekké folytak össze, ahogy egyre csak múlt az idő. Saimai rengeteg idő töltött Shiane-val, és a harc Jeong-gal folyamatossá vált. Eleinte a lány még próbált kibékülni vele, de az olyan makacs volt, hogy nem engedte magát... Na meg sértette a büszkeségét is. Aztán Shane egy idő múlva megunta, és nem érdekelte tovább a dolog. Az idő igazi hercegnőt nevelt belőle: az arca sima volt és gyönyörű, és többet tudott, mint az összes többi ember. Rengetegszer ellátta a királyt, és a királynőt tanácsokkal, mikor nekik éppen nem sikerült megoldást találni egy-egy problémára. És bár Shiane nem mutatta, de volt egy másik oldala is. És ugyan a lány még alig volt tizennyolc éves, de nagyon szeretett másokat ugratni. Nem komolyan, csak úgy éppen-éppen megviccelni... Ilyenkor a farkas mindig vele volt, és együtt futottak, mikor a hercegnő „áldozata" utánuk eredt. Sosem tudták meg, hogy ő volt az: ugyanis mindig elbújt valahová. Aztán jót nevetett az illetőn, és folytatta tovább az életét.
A farkas felemelte barnás fejét, s mélyet szippantott a nyár forró levegőjéből. A szája mostanában mindig nyitva volt, és a nyelve egyfolytában kilógott. Chonde a közeli erdőben volt, ugyanis a hercegnő külön kérésére őt külön edzették. Most is épp ez történt: egy lovász az erdőben volt vele, és ugrattak. A farkas lehunyta a szemét, és megpróbált kapcsolatba kerülni a lóval. Mivel nem voltak olyan messze, sikerült is.
„Hogy megy?"
A ló felkapta a fejét az ismerős hangra, s horkantott egyet.
„Ne is kérdezd...! Ezek az akadályok akkorák, mintha legalább két jól megtermett medve feküdne egymáson...!"
A farkas vonított egyet, a ló pedig elnyerítette magát. A hercegnő egy kövön ült a fából faragott kerítés mögött, és a távolba kémlelt. Mikor meghallotta a farkas hangját, elmosolyodott, és lehajolt, hogy megsimogassa a fejét.
- Mi az, talán hallottál valamit?
A farkas megrázta a fejét, mire a lány összevonta a szemöldökét.
- Csak nem érted, amit mondok?
Az arcára vigyor kúszott, s nevetni kezdett.
- Na persze... Egy farkas, aki érti az embereket...! Beszélni nem tudsz?
Csak nevetett, aztán az nevetése mosollyá szelídült, és sóhajtott egyet.
- Pedig milyen jó lenne... Akkor létezne egy lény, akivel normálisan tudnék beszélgetni...
A farkas prüszkölt egyet, és ismét vonított. Jaj, ha Shiane tudná, hogy ő pedig érti! Minden egyes szavát, gondolatát, és érzelmét tudja, és érzi, érti! Csak annyi kéne, hogy beszélni tudjon... Aztán megrázta a fejét, és vakkantott egyet. Szép álmok...! de egy szó mint száz: egy farkas nem tud beszélni.
- Shiane!
A lány és a farkas egyszerre kapta fel a fejét, és nézett a levegőt kettéhasító hang irányába. Mikor Saimai felismerte Jeong-ot, vágott egy unott „grimaszt". Shiane nem tett így: ő felállt, és a másik lány elé ment.
- Mi az, miért keresel?
- A király és a királynő hívat. Én nem is tudom, mit esznek rajtad annyira...
Shiane már elindult, miközben a másik lány csak folytatta.
- Te akkor is csak egy pór lány vagy, akinek a palota végzett a szüleivel...
Erre a lány megállt, Jeong pedig szájára tapasztotta a kezét, és eljátszotta, hogy meglepődött.
- Hoppá... Ezt nem kellett volna...!
Aztán vágott egy gonosz vigyort. Shiane lassan megfordult, és összevont szemekkel nézett Jeong-ra, miközben a farkas a lány mellé rohant. Itt nemsokára vihar lesz... Ez biztos!
- Mit mondtál az előbb? A szüleimről...
- Nos... A királyi pár a lelkemre kötötte, hogy nem mondjam el senkinek, legfőképpen ne neked, de ha már egészen véletlenül kicsúszott a számon, akkor elmondom, hogy tudd. A szüleid azért haltak meg, mert a palota emberei felgyújtották a falut. Szánt szándékkal, a királyi pár akaratából.
Aztán közömbösen megvonta a vállát, és figyelte az eseményeket. Shiane szemében könnyek gyűltek, és halkan csóválta a fejét. Gondolatok árasztották el a fejét, de nem tett ellenük semmit. Jeong arcán eközben egyre nagyobb lett a rosszul titkolt vigyor, s azt is örömmel nyugtázta, hogy a mondandója meghozta a kívánt hatást. Shiane megfordult, és futásnak eredt. Közben zokogott, de Saimai csak állt. Két dolgot is meg akart tenni: a barátja után futni, és megvigasztalni őt, de ugyanakkor el akarta látni ennek a hárpiának a baját is. Elkezdett hát vicsorogni, morogni, a szemei villogtak, és lassan lépkedett előre. Minden egyes előrefelé megtett lépésére Jeong is tett egyet, csak ő hátrafelé. Az arcára ráfagyott a mosoly, és kétségbeesés vette át a helyét.
- Menj innen... Nem hallod?! Kövesd a szánalmas kis barátodat!
A farkas rájött, hogy őt nem bánthatja... Így morgott még egyet, aztán megfordult, és az egyre távolodó Shiane nyomába eredt.
Mi lesz most?

14. Fejezet

A farkas teljes erejéből futott, de még így is időbe tellett, mire utol érte Shiane-t. A lány nem állt meg, hanem továbbra is csak futott. Saimai észre vette, hogy meghatározott célja van. Ez még önmagában nem is lett volna baj, ha nem oda igyekszik... A lány egyenesen a palotát vette célba. A farkasnak nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjön, miért megy oda...
Shiane átrohant az udvaron, s mikor az ajtóhoz ért, egy pillanatra megállt. A szeméből patakzottak a könnyek, s azért állt meg, hogy megpróbálja visszanyelni őket. Ez azonban nem sikerült. Minél jobban próbált gátat emelni kitörni készülő könnyeinek, azok annál erősebben ömlöttek, s a lány egy idő után rájött, hogy nem tud felül kerekedni a könnycseppjein. Így nem is törődött tovább velük, hanem megragadta az ajtó kilincsét, és berontott. A királynő, és a király egyszerre nézett az ajtó irányába, ahol a zokogó Shiane állt. Aztán öles léptekkel elindult feléjük, és közvetlenül az asztal előtt megállt. A királynő aggodalmaskodva nézett rá, s egyből el is kezdett tudakozódni.
- Shiane... Neked meg mi bajod? Bántott valaki?
A lány megtörölte az arcát, de az áramló könnyek ismét elhomályosították a tekintetét. A farkas lesunyt fülekkel követte az eseményeket...
- Nem! Nem bántott senki! De ti... Ti viszont bántottatok valakiket!
A király sem értette, hogy a lány mire akar utalni, így megrázta a fejét.
- Hogy érted?
- Ti voltatok! Hogy is nem jöttem rá... Ti öltétek meg a szüleimet, aztán befogadtatok, hogy enyhítsétek a lelkiismeret furdalást, igaz? Hát persze...! Hogy is lehettem ennyire bolond...! Minden... minden a ti hibátok! Csak is a tiétek! A tűz, az a sok fájdalom, az is, hogy annyiszor egyedül éreztem magam! Minden! Minden!
Aztán a könnyei újult erővel törtek fel, és még hangosabban mint az előbb, zokogni kezdett. A király eközben felállt, és a lány mellé sétált, és a szemébe nézett.
- Shiane... Lehet, hogy te így gondolod, de...
- Ez nem „de"! Ez az igazság, és...
A király felemelte kezét, ezzel jelezve, hogy most pedig ő fog beszélni, és Shiane bármennyire zaklatott volt is, ennek muszáj volt engedelmeskednie.
- Hallgass végig, kérlek! A szüleid azért haltak meg, mert abban a faluban, ahol te is éltél a családoddal, egy nagyon súlyos, gyors áldozatokkal járó betegség tűnt föl... Ezért a legegyszerűbb megoldás az volt, hogy felgyújtsák a falut... Sajnálom.
A lány szemei megszáradtak, s hitetlenkedve bámult egyenesen bele a király szemeibe.
- A... a legegyszerűbb megoldás?
Aztán elkezdte csóválni a fejét, s lassan hátrált az ajtó felé. Eközben a királynő is felállt, s most az ő szemeiben csillogtak a könnyek... A farkas tudta, hogy bekövetkezett az, amitől félt... És most a szíve megtört. Először az életben, a királynő megtört.
Shiane az ajtóhoz érve egy pillanatra megkapaszkodott a félfában, megrázta a fejét, s egyenesen a királyra és a királynőre nézett.
- Gyűlöllek titeket...
Aztán megfordult, és kirohant a teremből. A farkas ismét tétovázott, de most is a barátját választotta. Shiane elrohant Jeong mellett, aki tűnődve nézett utána.
- Nocsak... El szakad a madzag?
Egy hatalmas vigyor terült szét az arcán, majd a trónterembe rohant, s a farkas anélkül is tudta, hogy mi fog odabent történni, hogy Jeong után ment volna. A lány eljátssza, hogy ő a kisangyal, és megvígasztalja a királynőt, Shiane-t pedig ismét rossz színben tűnteti föl...
15. Fejezet

A farkas ismét csak rohant... A nyelve úszott utána a levegőben, de nem érdekelte, hiszen ez csak lehűtötte. Minden áron ott akart lenni szegény Shiane mellett, ezért gyorsan szedte a lábát. A lány átrohant az udvaron, s egyenesen bevetette magát az erdőbe. Továbbra is lélekszakadva rohant, s átküzdötte magát minden akadályon, ami csak elé került. A farkas tudta, hogy azon a tényen azonban, hogy a szülei a palota parancsára haltak meg, nem lesz könnyű túltenni magát.
Már jó ideje csak rohanhattak, mikor a szuka Chonde-re lett figyelmes. A ló éppen megállt az erdőben elterülő apró kis tisztás közepén, mikor a hercegnő is meglátta. Megállt, és egyik kezével egy fának támaszkodott. Saimai tudta, hogy éppen gondolkozik, azonban nem kellett neki sok idő, mire kigondolta, mit fog tenni. Elindult a ló felé, akinek hátán egy lovász ült, és éppen megpaskolta a csatakos kanca nyakát. Mikor azonban észre vette a hercegnőt, lecsusszant a nyeregből, és fejet hajtott.
- Hercegnő, te meg mit csinálsz itt az erdőben ilyenkor?
Shiane összevonta a szemöldökét, zavartan nyelt egyet, majd elvette a kanca szárát.
- A lovamért jöttem.
- Na de... Éppen indultam volna vissza a palotába...
A lány végig simította Chonde bársonyos, hófehér nyakát, majd megvonta a vállát, és megpróbált közömbösnek látszani.
- Nem érdekel. Most én viszem el, és kész. Az én lovam, vagy nem?
Jelentőségteljesen a lovászra nézett, az pedig zavartan bólintott, s Shiane gyorsan felhúzta magát a nyeregbe. Chonde felhorkant, és dobott egyet a fején.
„Nagyszerű... Már épp örültem, hogy vége az edzésnek, erre megint ül valaki a hátamon..."
„Csak nyugodj meg! Éppen nagyon zaklatott... Szüksége van ránk."
Shiane megfordította, és egyből vágtába indította a lovat. Az ismét horkantott, és a mellette rohanó rozsdaszín farkasra nézett.
„Mi történt?"
„Majd később mindent elmondok."
Aztán a ló nem szólt többet, csak várta az utasításokat. Shiane tényleg nagyon zaklatott volt, és jól esett neki az erdőben lenni. Itt nem volt vele más, csak a farkas és a ló, akik a barátai voltak. Az erdő védelmezően vette körül, és azt is tudta, hogy itt nem találják meg...
Mikor már kellő távolságba vágtattak az erdő sötét sűrűjébe, a lány lépésre lassította a lovat, mire az készségesen engedelmeskedett. Ugyan fáradt volt már, de Shiane kedvéért bármit megtett. Egy darabig még sétálgattak a rengetegben, aztán a lány megállította hátasát, és lecsusszant róla. Megsimogatta a fejét, egy puszit nyomott rá, majd leszedte a hátáról a nyerget. Ledobta a földre, aztán elkérte a zablát, és a kantárt is leemelte a fejéről.
- Ezekre nem lesz most szükség.
A kantárt a nyeregre fektette, és leült egy kisebb sziklára. Az erdő olyan csöndes volt, hogy a farkas hátán végig futott a hideg. Lefeküdt, Chonde pedig legeléshez látott, s közben a farkas mindenről beszámolt barátjának. A ló figyelmesen végig hallgatta, majd nyerített egyet halkan.
„Ez borzasztó..."
A farkas is ezt gondolta, s Shiane-ra nézett. Időközben majdnem besötétedett, de a lány csak ült, és meredten bámult maga elé. A farkas tudta, hogy a gondolatai ott cikáznak a feje fölött, ezért inkább békén hagyta.
Már csaknem egy teljes órája voltak egy helyben, s közben teljesen be is sötétedett. A farkas éppen ásított egyet, mikor valami reccsent a bokrok mögött. A két állat, és az ember egyszerre nézett a hang irányába, de mikor nem hallották ismét, a nyugalom visszatért közéjük. Közel öt perc telhetett el, mikor ismét megreccsent a bokor. Aztán ismét, és megint... A lány felállt, és a ló mellé lépett, és a farkas is eképpen tett. Hárman néztek egy pontra, s mikor a farkas már kezdte azt hinni, hogy képzelődik, egy alak lépett elő... Négy lábon állt, s ahogy egyre közelebb ért, egyre félelmetesebb is lett... Shiane felismerte az állatot, és elkerekedett szemekkel bámul maga elé.
- Te jó ég... Ez egy... egy leopárd!
Az állat bármennyire is volt félelmetes, gyönyörűnek látszott. Hatalmas, narancs színű testén fekete gyűrűk terpeszkedtek, és kifejező szemei értelmesen csillogtak. Közelebb lépkedett, de egy ponton megállt, és morogni kezdett. Nem is morgott, inkább olyan a fajtájára jellemző, leopárd hangot adott ki... Shiane Chonde hátához lépkedett, és a lehető legóvatosabban felnyúlt a hátára.
- El kell tűnnünk innen... Felugrok a hátadra, te pedig elvágtatsz, rendben?
A ló nem tett semmit, hiszen teljesen földbe gyökereztek a patái. Shiane magában elszámol háromig, aztán felhúzta magát a kanca hátára, s bele rúgott az oldalába.
- Gyerünk! Fuss!
A ló azonban meg se mozdult... A lány kétségbeesetten kiáltozott, ami csak a leopárdra hatott, mert morogva, fenyegetőzve lépett egyre közelebb... A farkas szerencsére észnél volt, és azonnal cselekedett.
„Chonde! Rohanj, hallod?! Ha nem futsz, akkor mindannyian itt veszünk!"
A ló azonban csak kikerekedett szemekkel bámulta a hatalmas leopárdot, s ismét csak a farkasnak kellett cselekednie...
„Hát jó... Te akartad. Bocsáss meg."
Azzal Chonde hátsó lábához lépett, és bele harapott a csánkjába. Nem erősen, éppen csak annyira, hogy megérezze, de még jelentősebb sebet sem okozott. Persze több se kellett a lónak! Felágaskodott, és meg se fordult, egyenesen a leopárdnak rontott... Olyan gyorsan történt minden, hogy az állatnak nem maradt ideje támadni, de Chonde amúgy is, szó szerint átrohant rajta.
16. Fejezet

Aztán Chonde csak futott, de szerencsére a leopárdnak elég volt a ló patái által okozott seb, így eszébe se jutott követni őket. Shiane szorosan megmarkolta a kanca hófehér sörényét, és együtt vágtattak tovább. Saimai ott futott mellettük, s szaporán vette a levegőket. Bár egyre messzebb jutottak a veszélytől, egyre közelebb rohantak egy másik felé... Egy olyan felé, ami bár védelmet nyújtott, ha az ember nem ismeri eléggé és túl mélyre merészkedik benne, könnyen a kárára lehet. Ez a dolog nem más, mint maga az erdő. Bár a lány azt gondolta, hogy az erdőben biztonságban lesznek, Saimai tudta, hogy ez nem így van. De mikor felnézett Shiane-ra, akinek a szemei még mindig vörösek voltak, kirázta a hideg. Bár meleg volt, hiszen a nyár mindenhová eljutott, a farkas hátán akkor is felfutott a borzongás. Így megígérte saját magának, hogy bármennyire is menjenek be az erdőbe, és bármennyire legyenek is veszélyben, megvédi Shiane-t. Hiszen neki most szüksége van rájuk. Rájuk, és egy kis egyedül létre. Talán nem is árt meg neki egy kis izgalom...
Éppen erre gondolt, mikor maga előtt meglátott egy nagy szakadékot. Felvonított, s odaszólt a lónak is, aki úgy látszott, hogy nem vett észre semmit.
„Chonde! Azonnal állj meg! Hallod?!"
A ló felnyerített, és magasba emelte a fejét. Ugrott egyet, aztán a farkas azt is látta, ahogy Shiane arca is megkeményedik. Hallotta, amint válaszol.
„Dehogy állok! Ezt a szakadékot könnyen átugrom..."
A farkas alig hitt a fülének!
„Azonnal állj meg! Állj meg, érted?! Egy ember van a hátadon! A mi emberünk! Chonde, ÁLLJ MEG!"
Aztán a levegőbe repültek Shiane gondolatai, amitől Siamai még jobban elképedt.
- Ezt most vagy átvisszük, vagy nem... Ha igen, akkor legalább tudom, hogy képes vagyok valamire, ha pedig nem... Nos, akkor legalább ők is szenvedni fognak... Mint én.
A farkas gondolkodás nélkül is tudta, hogy Shiane kikre gondol. A királyra, és a királynőre... Mégis, mégis hogy mondhat ilyet?
De nem volt több ideje gondolkodni, mert a szakadék egyre közelebb ért. Megpróbálta még egyszer megállítani a lovat, de nem sikerült. Aztán pedig ott volt... Egy csaknem három méter széles, rettentő mély szakadék... A farkas látta, hogy az egyik oldalából a másikra ki volt feszítve egy híd, de az már réges-régen elkorhadt. Ezután már tényleg nem tudott mit tenni. Az út kifogyott a lábuk alól. Saimai elrugaszkodott, s erős hátsó lábai messzire repítették. Chonde ott volt mellette, fejét magasba szegve, Shiane pedig lehunyta a szemeit. Egy darabig csak repültek...
Aztán a ló patája földet fogott, a farkas lába pedig valami keménybe ütközött... Éles fájdalom hasított a bal mellső könyökébe, s felnyüszített. Egy darabig még futott, aztán elterül a földön. Chonde egyből észlelte, hogy a farkas nincsen velük, így lefékezett, minek köszönhetően Shiane majdnem átesett a nyaka fölött.
- Hé! Mi ütött beléd? Éppen most...
De aztán elhallgatott, és a szája elé tapasztotta a kezét, mikor a ló megfordult, és barátja mellé kocogott. Shiane lecsusszant a hátáról, és a farkas mellé térdelt. Az ölébe vette a fejét, és két keze közé fogta. Saimai lába kérlelhetetlenül sajgott, s erősen összeszorította a szemeit.
- Te jó ég... Farkas! Ne csináld ezt, hallod? Nyisd ki a szemed, kérlek!
A farkas amennyire csak tudta, kinyitotta a szemeit, hogy megnyugtassa a lányt. Nem akarta, hogy aggódjon. Chonde lehajolt, és belefújt Saimai bundájába. A farkas egy kissé megnyugodott, és a tudat, hogy barátai vele vannak, valamelyest enyhítette a fájdalmát. Shiane szeme a sebre tévedt, s követte keze is. Hozzá ért a vérrel körülvett, apró de fájdalmas helyhez. A farkas felvonított, mire elkapta onnan a kezét.
- Nagyon fáj?
Bár Shiane tudta, hogy igen, mégis megkérdezte. Hogy miért? Talán azért, mert ezzel magát is meg akarta nyugtatni. Hiszen amellett, hogy a farkasnak mennyire fájt a sebe, azt is át kellett éreznie, amit Shiane érzett.
- Valahogy el kell innen vinnünk... Már egészen sötét van!
A lány gyorsan kitalált valamit. Óvatosan feltuszkolta Saimai-t a ló hátára, majd maga is felült úgy, hogy egyik kezével kapaszkodott, a másikkal pedig megtartotta a farkast.
Most Chonde-n volt a sor, hogy az ösztöneire hagyatkozzon. És mivel így is tett, azok hamar elvezették egy kis faluba. A lány rengeteg helyen megkérdezte, hogy segítenének-e, de egyik helyen sem nyújtottak segítő kezet.
- Te jó ég... Milyen ország ez?
A lány elhatározta, hogy addig keresgél, amíg valahová be nem engedik. Kitartása nemsokára meghozta a gyümölcsét. Kopogtatott, és az ajtó kinyílt.

17. Fejezet

Saimai kissé kinyitotta a szemét, hogy lásson valamit. A kemény faajtóban egy öregember állt, egyik kezét a kilincsen tartotta. Összevont, bozontos szemöldöke alatt a két élénk szempár végig mérte a triót.
- Mit akartok?
Shiane egy kissé tétovázott, aztán elmosolyodott, és szaggatott hangon válaszolt.
- Háát... Ez az állat nagyon megsebesült, és segítségre van szüksége... Illetve szükségünk.
A lányból elő bújt a régi énje. Bár úgy érezte, hogy már régen elfeledte, a régi Shiane már meghalt, ha ez így is volt, most feltámadt. Lesütötte a szemét, és újra tudott alázatos lenni. Saimai magában elmosolyodott, aztán visszahunyta a szemét, és csak hallgatta a hangokat.
- Megsebesült?
Hallotta az öreg hangját, és a farkas érezte, hogy meglepődik.
- Igen. Megütötte a lábát, és szivárog belőle a vér. Attól tartok, hogy ha nem kap segítséget...
A férfi felemelte a kezét, ezzel intve Shiane-t csöndre. A lány engedelmeskedett.
- Rendben. gyertek be, és meglátjuk, mit tehetünk.
- Köszönöm uram!
A lány leugrott Chonde hátáról, majd leemelte a farkast is. Az már alig volt eszméleténél, de most már nyugodtan átmerte adni magát az ájulásnak. Hiszen tudta, hogy itt mindannyian biztonságban vannak, az ösztönei nem jeleztek.
- Tedd ide azt az állatot.
Az öreg egy kerti asztalkára mutatott, mire Shiane oda rakta a farkast. Az elterült, s most már teljesen elvesztette az eszméletét.
- Amint látom, már nincsen eszméleténél. Nyisd ki a száját, és fogd meg a nyelvét, nehogy lenyelje.
Shiane ellenkező esetben nem tette volna meg, de ez a farkas annyira fontos volt neki, hogy bármire képes lett volna érte. Azóta, hogy a lóval együtt megmentették az életét, vár arra a helyzetre, mikor kellőképpen vissza adhatná. Így ez most a legeslegkevesebb volt, amit tehetett. Odébb nézett, ahol Chonde aggodalmaskodó szempárjával találta magát szembe. Az öreg is észrevette a lovat, s hátra kiáltott.
- Wan, lásd el azt a lovat!
A szóra egy fiatal, tizenhárom éves fiúcska ugrott ki a házból, bólintott, s a kancához rohant. Hátra vezette, ahol aztán ellátta, lecsutakolta egy kis szénával, és még simogatta egy darabig.
Az öreg eközben hozott vizet, egy anyagdarabot, és pár gyógyfüvet. Először a vízzel kimosta a farkas sebét, de mivel az nem volt eszméleténél, semmit sem érzett. Aztán egy kővel felhasította a növényeket, kissé kinyomkodta a levüket, majd az anyagra fektetve Saimai sérült lábára kötötte. Shiane elképedve figyelte, hogy az ember milyen gondosan dolgozik.
- Bocsáss meg uram, de talán orvos voltál?
Mivel a férfi nem válaszolt, a lány feltett egy másik kérdést.
- Az a fiú a te fiad?
- Igen.
A válasz ijesztően tömör volt, miből Shiane arra következtetett, hogy nem nagyon akar beszélni. Aztán mégis csak megszólalt, bár nem a kérdésekkel kapcsolatban.
- Kész is van. Vigyük be az házba, és várjuk meg, amíg felébred. Te rendben vagy?
Nézett a lányra, aki megdörzsölte a kezét, aztán bólintott.
- Igen.
- És nem vagy éhes?
Shiane megvonta a vállát, de bólintott is hozzá.
- Hát... Egy kicsit.
- Akkor gyere be a házba, és együnk.
A lány bólintott, majd átadta az öregnek a farkast, aki a házba érve lefektette az egyik földre vetett ágyra.
- Itt jó helyen lesz.
Aztán elővett párféle ételt, és lerakta őket egy kis asztalkára. Shiane elkezdett enni, és még csak most jött rá, hogy mennyire éhes. Legutoljára még a palotában evett, a király és a királynő társaságában. Hirtelen végig futott a hátán a borzongás. A palota... a király, és a királynő... brr!
Gyorsan az agya legmélyebb pontjára űzte az gondolatot, és az evéssel próbálta elterelni a figyelmét.
- Te nem olyan ember vagy mint mi, igazam van?
Shianet olyan hirtelen érte a kérdés, hogy félrenyelt, és köhögni kezdett.
- Ezt meg hogy érted, uram?
Kérdezett vissza, miután a köhögési ingere alább hagyott.
- Úgy, hogy nem a faluban élsz, igaz?
Az öreg szemöldöke egyre feljebb csúszott, mire Shiane tétovázni kezdett. Elmondja neki? Vagy ne...? Aztán döntött.
- Nem. Nem vagyok átlagos ember. de ha nem haragszol, nem szeretném elmondani, hogy honnan jöttem.
- Rendben. De akkor válaszolj egy másik kérdésemre.

18. Fejezet

- Miért kötődsz annyira ehhez a farkashoz?
A lány szemei kikerekedtek, és zavartan nyelt egyet.
- Hát... Lehet, hogy bután fog hangzani, de ez az állat meg a ló egyszer megmentették az éltemet...
Az öreg elmosolyodott, s megrázta a fejét. Aztán a lány felé bökött, és tovább kérdezte.
- Egyáltalán nem hangzik bután. Na de mondd csak, hogy mentették meg az életed?
- Mikor még kicsi voltam, a falut ahol laktam felgyújtották. A mi házunk is a tűz martaléka lett, minden családtagom meghalt, és bennem is alig volt már élet, amikor a semmiből felbukkant ez a farkas meg a ló, és kivittek a házból. Azt, hogy hogy kerültek oda, honnan tudták hogy ott vagyok, azt nem tudom... Fogalmam sincsen róla. Ez egy csoda.
Az ember végig hallgatta, majd megértően bólintott. Aztán tovább evett, mikor Shiane fejében is megfogalmazódott egy kérdés.
- Uram lenne egy kérdésem. Megengeded, hogy feltegyem?
A férfi csak bólintott, mire a lány neki látott a kérdés kibogozásának.
- Honnan értesz te ilyen jól az orvosláshoz? Nekem úgy tűnik, hogy egyszerű ember vagy... Azok pedig nem tudnak ilyet. talán orvos voltál?
Az öreg elfordította az arcát, és a szemei könnyektől kezdtek csillogni. Shiane már éppen kezdte megbánni a kérdést, mikor az mégis válaszolt.
- Ahogy mondod. Orvos voltam. A palotában. Az akkori időben még Seon-Deok királynő uralkodott. Mikor megbetegedett a szívével, minden erőmmel azon voltam, hogy megtaláljam a betegségére a gyógyírt. Már az apja is ezzel a betegséggel küzdött, és akkor sem tudtam ellene mit tenni. A lelkiismeret-furdalás már akkor is a földbe döngölt, hát még akkor, mikor saját magam vettem észre a betegség jeleit Deokman királynőn. Aztán az idő csak telt, és a betegség egyszer csak elvitte. Ott álltam az ajtóban, és láttam a húgát, amint rá hajolva zokog. Az ő könnyei akkor az enyémek is voltak. Megfogadtam, hogy elmegyek. Nem bírtam volna ki ezt még egyszer, és a szégyen is nyomot hagyott rajtam. Addig én voltam a palota legjobb orvosa. de azóta a nap óta... mikor a királynő meghalt... azóta még aludni is alig tudok. Eljöttem ide, most van egy fogadott fiam, és egyszerű emberként élem a silány kis életemet... A nap óta még mindig lelkiismeret-furdalásom van, és egyetlen vágyam, hogy bocsánatot kérhessek a hercegnőtől... Mit meg nem adnék azért, hogy ezt megtehessem...!
Shiane kerek szemekkel, és levegő után kapkodta hallgatta a történetet. Ha a fejében visszavezette a szálakat, a napnál is világosabb volt számára, hogy a királynő az „anyja" nővére volt, vagyis Deokman királynő... A történet meg is hatotta, de az emlékek is rátörtek. A férfi szemeiből eközben szivárogtak a könnyek, de megpróbálta őket eltitkolni. A lány szívesen megvigasztalta volna, de annyira sok volt neki ez így most hirtelen...
- Én most kimegyek, te pedig szedj le onnan egy ágyat, és aludj.
Azzal fel is állt, és magára hagyta Shiane-t. A lány nem szedett elő új ágyat, hanem egyből oda kuporodott Saimai mellé, és átölelte az állat hasát. Lehunyta a szemét, és megpróbált aludni.
Egész éjszaka rémálmai voltak. Minden, ami ma történt vele, egy masszaként gördült le az éjszaka. Hajnalban riadt föl a saját kiabálására. A könnyei folytak, és izzadságcseppek gördültek le a homlokán. Egy pillanatra ismét lehunyta a szemét, és mély levegőt vett; így akarta megnyugtatni magát. Ma visszamegy a palotába. De nem mond semmit arról, ami tegnap este történt. Visszamegy, és éli tovább az életét. Csupán még egy dolgot kell elvégeznie előtte...

Még reggel volt, mikor Chonde után indult, hogy kivezesse az udvarra.
- Te meg hová indulsz?
Az öregembert látta, amint mosolyogva int felé.
- El kell mennem valahová.
- Rendben.
Már épen felszállt a lóra, mikor a házban Saimai kinyitotta a szemeit, és megérezte, hogy a lány készül valahová. Halkan felnyüszített, mire Chonde felkapta a fejét. A farkas itt feküdt bent gyengén, de Shiane menni akar valahová... Nem hagyhatja elmenni! Vele kell lennie...!
„Majd én vigyázok rá, nyugodj meg."
Hangzott a ló megnyugtató válasza. A farkas vissza hullott az ágyra, s kifújta az eddig visszatartott levegőt. Rendben. Chonde vigyáz rá. Akkor megnyugodhat...
Shiane eközben kifelé irányította a lovat, s elindult. Pontosan tudta, hogy hová készül. Vissza akart menni a faluba, ami egykoron az otthonául szolgált.

19. Fejezet

A lány pontosan emlékezett a helyre, noha már eléggé sok idő eltelt azóta. A fejében azonban a legmélyebb helyre rakta az emlékét, így most csak elő kellett vennie. Még ha el is felejtett volna belőle bármit is, az utcán végig haladva rátörtek az emlék-hullámok. Chonde nyugodtan lépkedett alatta, s ki-kitekintgetett. Most, hogy Saimai nem volt itt, neki kellett megvédenie Shiane-t. És ez, akármennyire nagy állat is egy ló, igen nehéz feladatnak bizonyult. Még ha egy vadállat támad rájuk, az elől el tud futni, de ha egy fegyveres ember...? Megrázta a fejét, és megpróbálta kiverni belőle ezeket a gondolatokat. Szerencsére ehhez a körülmények is hozzájárultak, ugyanis Shiane egyszer csak megállította, és leszállt a hátáról. A ló beleszagolt a levegőbe, s egyből végig futott a hideg a hátán. Igen. Ez az a hely, ahonnan egykoron kimentették a még kicsi Shiane-t. Megrázta magát, és szorosan a lánnyal tartott. Az lassan gomolygott befelé, a falu szívébe, mintha csak valamiféle füst lenne, amely csak a szél segítségével tud tovább haladni. Éppen, hogy ez a gondolat végig futott a levegőn, hatalmas szélfuvallat támadt. Felkapta a port, s hurrikánkén végig vitte a tértségen. Shiane ruhájába is belekapott, de azt nem érdekelte. Csak ment és ment, mint akinek határozott célja van. És mit lehetne mondani: az is volt. Meg akarta találni azt a házat, amiben régen lakott. Bár úgy látszott, hogy fogalma sincsen merre van, a lány mégis tudta.
- Pont ott. A falu szívében.
A semmibe beszélt, és a távolba mutatott. Aztán elindult, és meg se állt odáig. A ló szorosan a nyomában volt mind végig, s minden egyes lépését szemmel követte. El sem tudta volna azt képzelni, hogy bármi is történjen a lánnyal... Már a gondolattól is tajtékzani kezdett.
Shiane egyszer csak megállt, és lehunyta a szemét. Aztán a következő hosszú pillanatban már ki is nyitotta, és fellépett a lépcsőn. Bele markolt a ruhájába, és a levegő vibrálásából a ló arra következtetett, hogy izgatott... vagy zaklatott? Az is lehet, hogy mindkettő... Prüszkölt egyet, és mély levegőt vett. A házba sajnos nem tud bemenni a lánnyal, így most ideges lett. Mi lesz, ha odabent veszély fenyegeti? Bólintott egyet, és lehunyta a szemét.

Shiane eközben remegő kezekkel simította végig a kormos falat, és nem os próbálta vissza tartani a könnyeit. Engedte, hogy hadd szivárogjanak szabadon. Itt úgysem látja senki; nem kell eljátszania, mennyire erős. Annyira, de annyira elege volt már ebből! Két énje volt, ezt fejlesztette ki. Mikor senki sem látta, akkor az igazi Shiane volt. Mikor azonban emberek társaságában tartózkodott, akkor elő vette az „erős Shiane"-t. Ez volt ugyanis az az oldala, amire szüksége volt. Hiszen ott volt Jeong: ha mellette nem mutatkozik erősnek és immunisnak a piszkálódások ellen, akkor a lány biztos, hogy kihasználja ezt a helyzetet. Ezzel így jól megvolt, elhitette a hazugságot az emberekkel. de közben nagyon félt is: hiszen egy ilyen élet könnyen tönkre teheti az ember igazi valóságát... Egy idő után megőrül, nem fogja tudni, hogy ki is valójában. A lány most kisírt mindent, és térdre rogyott a szoba közepén.
- Istenem... Anya... szüleim... testvéreim... Kicsoda... kicsoda vagyok én?
Aztán elterült a földön, a porban, és a hamu maradékaiban. Nem érdekelte, hogy csupa mocsok lesz a drága selyemruha, az sem zavarta, hogy a padlót már vastagon belepte a kosz. Csak feküdt, és a könnyei összekeveredtek a porral. Csak sírt és sírt... Aztán meglátott valamit a padlón. Először megrémült, aztán felült, és óvatosan a kezei közé fogta a tárgyat. Alaposabban megnézte, és a hideg felfutott a hátán. Felpattant, s az utolsó por maradékait is lefújta róla. Hiszen ez... egy csont! Ha itt van, akkor valószínű, hogy az egyik rokona csontja... Magához szorította, és zokogni kezdett.
Még egy jó darabig sírdogált, mikor aztán elfogytak a könnyei. Akkor kiment, és eltemette a rokonai egyetlen emlékét. Az aprócska csontot a föld alá rejtette egy olyan helyre, amelyet könnyen meg tud jegyezni. Két fa közé temette, pontosan félútón. Aztán elfordult, felszállt Chonde hátára, és megindult vissza a házhoz. Magához veszi a farkast, és vissza megy a palotába. Igazi Shiane-ként.

20. Fejezet

Chonde a lánnyal a hátán kocogott be az udvarra. Legnagyobb örömükre Saimai is ott volt, és az egyik lépcsőfokon ült. Mikor meglátta a várt barátokat, hangosan felvonított, és odarohant hozzájuk. Bár az egyik lába még mindig sajgott, ezt semmiképpen sem hagyhatta ki. Mindjárt feltűnt az öreg is, és nagyokat intett a lány felé.
- Na? Sikerült elintézned, amit akartál?
Folyamatosan mosolygott, ami Shiane-t is az előtörő emlékek ellenére mosolygásra késztette.
- Igen, köszönöm, mindent elintéztem. De most indulnom kell... Otthon várnak.
A férfi bólintott, s míg egyik kezét csípőre tette, a másikkal a szemébe tűző napot takarta el.
- Hát rendben. Jó utat, és sok sikert.
- Köszönök mindent.
- Igazán nincs mit.
A szavak erősen röpködtek a levegőben, de Saimai erős koncentrálással mindet meg tudta érteni. Shiane elindult kifelé, de hirtelen eszébe jutott valami, s fél oldalasan visszafordult, miután megállította a lovat.
- Uram...! Még mindig bocsánatot akarsz kérni az akkor hercegnőtől?
- Igen... És bárcsak megtehetném...!
- Rendben... Csak ezt akartam kérdezni. Ég veled!
Azzal búcsút intett, s végképp kilovagolt a kapun.

Mikor a palotához ért, az őrök felismerték, így meghajoltak, és tovább ment. Átlovagolt az udvaron, ahol a szenátorok, és a tanács összes jelenlévő tagja meghajolt előtte. A lány érezte, hogy csodálkozás fut végig az arcukon. Hiszen a ruhája csupa kosz volt, ami egy hercegnőhöz egyáltalán nem illett. de a lány nem foglalkozott velük. A lovász, aki Chonde-ról szokott gondoskodni, éppen az udvaron sétálgatott fel alá, mikor meglátta a hercegnőt. Shiane leugrott a ló hátáról, s a fiú kezébe nyomta a szárat. S még mielőtt az bármit is mondhatott volna, Shiane tovább állt. Minél előbb meg akarta keresni a királynőt.
Szerencsére nem kellett sokáig kutatnia utána, mert a szokott helyén volt. Ott álldogált, ahol az ezelőtti utolsó napját Shiane is töltötte. Csöndesen megállt mögötte, és óvatosan megérintette a vállát. A királynő megfordult, s az arcán különös árnyék suhant át. A szemei vörösek voltak, látszott hogy sírt. Sokat. Aztán lépett egyet előre, és szóra nyitotta a száját.
- Shiane...
Csak suttogott, mert hangosabb hangosabb szó nem jött ki belőle.
- Shiane... Tényleg te vagy az?
Lépett még egyet előre, majd megérintette a lány arcát.
- Valóban... te vagy?
Aztán teljesen mellé ért, és szeméből áramlani kezdtek a könnyek. Átölelte a lányt, és magához szorította. A könnyei csak hullottak, és úgy látszott, hogy nem fognak egy hamar elapadni. Shiane viszonozta az aggódó ölelést, s mélyeket sóhajtott.
- Igen. Én vagyok, visszajöttem.
- Shiane... Kérlek bocsáss meg nekem! Annyira, de annyira nagyon sajnálom! Könyörgöm, bocsáss meg nekem azért, amit tettem! A szüleiddel... És ne csinálj ilyet, hogy így eltűnsz, soha többé... Majd bele haltam az aggodalomba... Kérlek...
Az utolsó szavakat csak suttogta, s ismét zokogni kezdett. A lány hagyta, hadd sírja ki magát. A királynő most leadott mindent, ami eddig nyomasztotta.
- Te bocsáss meg nekem, királynő... Annyira gyerekesen viselkedtem... Csak a saját oldalamról közelítettem meg a dolgokat, a tiétekről meg sem néztem... Pedig biztos vagyok abban, hogy nektek volt igazatok.
Még egy darabig beszélgettek, aztán a király is megtudta, hogy Shiane visszatért, és mosolyogva fogadta.
Éppen a trónteremben beszélgettek, mikor Jeong jelent meg az ajtóban.
- Bejöhete...
De a hangja elakadt, és kikerekedtek a szemei. Óvatosan beljebb lépett, s a szája elé emelte a kezét.
- Shiane... Hát te?!
A lány elmosolyodott, és megtörölte a homlokát.
- Hát én... Vissza jöttem.
Jeong-ra nézett, és arcára hatalmas mosoly húzódott. Tudta, hogy a másik lány mennyire nem örül annak, hogy eltűnt. Eszébe jutott, hogy mondjon valami húzósat, de aztán egyből beugrott neki a saját magának tett ígérete is. Igazi Shiane-ként fog visszatérni. És az igazi Shiane nem civakodik. Szóval el is vetette az ötletét. Mikor a király megkérdezte, hogy mi történt vele, a lány kitalált valami jó és hihető sztorit, hiszen nem akarta elmesélni a „szüleinek", hogy miken is ment keresztül. Aztán mikor Jeong és a király kimentek, egyedül maradt a királynővel, és feltette neki a kérdését.
- Felség, emlékszel még, mikor a testvéred... nos, mikor meghalt?
- Igen.
Ti-Kva arca megkeményedett, és mereven bólintott.
- Nos hát... Találkoztam egy emberrel, aki ott volt, mikor az eset történt. Beszéltünk is vele, és azt mondta, hogy azóta vágyik arra, hogy bocsánatot kérjen tőled...
A királynő felvonta a szemöldökét, és feltett egy kérdést.
- Bocsánatot? Ugyan miért? És ki volt az?
Shiane elmesélt neki mindent, és a lelkére kötötte, hogy ne mondja el senkinek. Az kerek szemekkel hallgatta, végül Shiane megkérdezte azt, amit eredetileg is akart.

21. Fejezet

- Szóval... Megengednéd, hogy ide hívjam a palotába? És esetleg... hogy itt is maradjon? Persze így bocsánatot is tudna kérni tőled, és könnyebb lenne...
- Rendben, csak szépen nyugodtan!
A királynő mosolygott, s közben kicsiket bólintott.
- Szerintem nyugodtan ide hívhatod. De ne mondd el neki, hogy itt is maradhat, hogy akar. Biztosan nagyon sokat emésztette magát, így megérdemli, hogy ekkora meglepetés érje... így élete végén.
A mondat végét elharapta, aztán mikor Shiane bólintott, felállt, és elbúcsúztak egymástól.
A lány is kiment, s megállt az udvaron. A tanácstagok most is meghajoltak előtte, s ő mosolyogva fogadta az alázatot. De most más dolga volt. Kezdett sötétedni, s még meg akarta írni a levelet. A palota nevében írta, hogy nehogy az öreg rájöjjön, hogy ő egy hercegnő. Had érje még sok meglepetés... Elmosolyodott, s az asztalához érve leült, papírt és egy ecsetet ragadva írni kezdett.
Nem kellett sokat gondolkodnia a mondatokon, hiszen jöttek maguktól. Ennek örült, mert nem nagyon szeretett fogalmazni...
Miután készen lett, ott hagyta az asztalon, s kilépett az udvarra.

Másnap reggel egy lovas futárt hívatott, és két katonát tett az oldalára. Szigorúan meghagyta neki, hogy adja az ember kezébe a levelet, hagyja hogy elolvassa, majd kísérje a palotába.
- Miután ide jött, meg fogom kérdezni, hogy hogyan bántatok vele. És ha azt mondja, hogy rosszul, vagy bármi panaszt is hallok tőle, nagy bajban lesztek, világos?
A katonák megszeppenve, és lehajtott fejjel bólintottak. A farkas halotta, amint a fejükben a gondolatok keveregnek. Mind a három meg volt lepődve a hercegnőn, hiszen nem voltak hozzá szokva, hogy ilyen parancsokat kapjanak.
Aztán elindultak, hogy végre hajtsák uralkodójuk parancsát. Shiane büszkén nézett utánuk. Lehajolt a farkashoz, s mosolyogva megsimogatta a fejét.
- Ha valaki egyszer azt mondta volna, hogy nemsokára hercegnőként, katonáknak fogok parancsolgatni... hát biztos, hogy kinevettem volna!
A lány nevetett is egyet, aztán felállt, és úgy határozott, hogy meglátogatja kedves lovát. El is ért az istállóhoz, s belépett a kör alakúra épített kapun. A téglák szépen sorban egymásra épültek, olyan tökéletes volt minden... Shiane gyomra mégis hirtelen összezsugorodott. Olyan furcsán kezdte érezni magát... A farkas érezte a levegőben a furcsa szagot, amely leginkább a jég illatára emlékeztette. A levegő is fagyos volt. Shiane megkétszerezte a lépteit, s lassan már futott. Minél hamarabb a ló bokszánál akart lenni, és megbizonyosodni róla, hogy a kanca békésen rágcsálja a szénáját, vagy éppen a sarokba húzódva szunyókál. Oda is ért, s a szívével a torkában benézett a bokszba. Chonde a földön feküdt, és zihálva kapkodott levegő után. Shiane térdei megrogytak, és remegő kezekkel próbálta kinyitni a reteszt. Az azonban ellene játszott: sehogyan sem akarta megadni magát. Saimai is alig kapott levegőt, hiszen ott volt a ló mellett, csak egy fal választotta el őket egymástól. Átérezte az állat szenvedéseit, s mikor a retesz végre kinyílt, Shiane mellett ő is berohant a bokszba. A lány letérdelt, és a ló fejét ölébe vette. Az állat pislogott egyet, s halkan felhorkantott. Így üdvözölte gazdáját. Még akkor is, ha annyira fájt neki... Minden egyes levegő vételért meg kellett küzdenie, tudta, hogy most az életéért harcol... Hiszen ha feladja, akkor vége. És ezt nem teheti. Mert ha mégis megteszi, akkor megszegi az ígéretét, amit a farkasnak tett... Hogy mellette lesz, és hogy segíteni fog neki. A lábával kapált egyet, mire Shiane arcáról egy könnycsepp gördült le, és Chonde hófehér nyakára hullott. A csepp figyelmeztette a lányt, mire az elkiáltotta magát.
- Valaki! Valaki hívjon egy orvost! Valaki! Segítség!
Elkellett telnie pár percnek, mire jött valaki, de az nem is kérdezett semmit, csak elrohant segítségért. Nemsokára egy orvossal ért vissza, s a férfi leguggolt a ló mellé.
- Mi történt vele?
Shiane megrázta a fejét, és megpróbálta letörölni folyamatosan hulló könnyeit. Aztán fojtott hangon megszólalt.
- Nem tudom... Benéztem hozzá, és már itt feküdt...
Aztán kétségbeesésében megragadta a doktor szabad kezét, és könyörögni kezdett.
- Kérem, kérem mentse meg! Könyörgöm, segítsen rajta!
A doktor elhúzta a kezét, és megszeppenve hajtott fejet.
- Na de hercegnő...! Kérem! Nyugodj meg, nekem ez a dolgom! Nem ígérhetek semmit, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy meggyógyítsam a lovat. A legjobb viszont most az lenne, ha elmennél. Miest jutok valamire, azonnal szólok, ígérem.
A lány Chonde verejtékes nyakára tette jéghideg kezét, majd felsóhajtott, közben bólintott is.
- Rendben... Gyógyulj meg, könyörgöm! Nem szabad meghalnod, érted? Nem szabad!
Aztán még egy könnysort rá hullajtott, végül felállt. Saimait a szíve kétfelé húzta. Itt akart maradni a lóval, de Shiane-nak is szüksége volt rá. Végül úgy döntött, hogy a lánnyal megy, hiszen a lóval itt van az orvos.
Shiane végig rohant az udvaron, és a szobájába érve elterült az ágyán. A plafont bámulta, és szemeiből továbbra is folytak a könnyek. Mi lesz most a lovával? nem hagyhatja, hogy meghaljon! Ő sem hagyta, hogy annak idején a tűz martaléka legyen... Bele markolt a ruhájába ott, ahol a szíve volt, és összeszorította a száját. Nem fogja hagyni, hogy a ló meghaljon. Ide hívja azt az orvost, és majd az meggyógyítja. Igen. Ez biztosan sikerülni fog. Mert nem volt más választás. Egyszerűen sikerülnie kellett.

22. Fejezet

Nem sokkal azután, hogy erre a merev elhatározásra jutott, hangokat hallott kintről. A doktor volt az, aki Chonde-t vizsgált. A lány a lehető leggyorsabban felpattant, és kirohant a szobájából. Az orvoshoz futott, és egyből a lényegre tért.
- Hogy van a ló? Ugye minden rendben van vele?
Az orvos elhúzta a száját, és fejet hajtott.
- Nos, ezt még nem tudhatom biztosan. Még nincs túl az életveszélyen, de ha a mai éjszakát túléli, akkor megmarad.
Shiane-val egyszerre pördült egyet a világ, és majdnem el is esett, de a farkas megtartotta. Aztán nagyjából magához tért, és tovább kérdezősködött.
- És mi volt a baja? Miért lett ilyen rosszul?
- Hát, ezt sem tudom pontosan. Talán valamilyen mérgező növényt evett, aminek a hatóanyagai megakadályozzák a légzést... Most adtam neki egy ellenszert, ami minden bizonnyal segíteni fog rajta. De fő a nyugalma, nem szabad zavarni.
A lány nagyokat bólintott, majd az orvos távozott. A lelke teljesen tele volt... Tudta, hogy egyvalakihez mehet csak: a királynőhöz. Így el is indult hozzá, hogy mindent elmeséljen neki. Átsétált a palotán, Saimai pedig folyamatosan ott volt mellette. A farkas biztos volt benne, hogy most nehéz idők jönnek... Nem tudta miért, de így érzett. Biztosan tudta, hogy most a lánynak szüksége lesz rá, és a lóra.
Shiane nemsokára már a királynő szobájában ült, s megvárta, amíg egy szolgáló őfelsége parancsára teát önt a csészékbe. Aztán elkezdődhetett a beszélgetés. Shiane mindent, de mindent kipakolt a királynőnek, ami csak a szívét nyomta. Minden egyes percről beszámolt, közben folyamatosan küzdött a könnyeivel. A királynő türelmesen végig hallgatta, végül egy nagy bólintással nyugtázta a dolgokat.
- Biztos vagyok benne, hogy hamarosan minden rendbe jön.
Saimai prüszkölt egyet. A királynő most tévedett. Egy ideig semmi sem lesz rendben. A farkas nem volt jós, ez távol is állt tőle, de mint sok állat, ő is érezte, hogy nem lesznek rendben a dolgok.
Ti-Kva szája sarkában folyamatosan ott volt egy aprócska mosoly, amit sehogyan sem tudott leplezni. Aztán nem bírta tovább, muszáj volt mesélnie.
- Shiane, mondjak valamit, amitől jobb kedved lesz?
A lány felkapta a fejét, és szomorkásan bólintott.
- Igen, az most jól esne...
A királynő arcán hatalmas mosoly terült szét, és bele fogott a mondatba. Saimai érezte, hogy hirtelen megtörik a levegő, és vibrálni kezd.
- Várandós vagyok...
A lány szemei kikerekedtek, és a meglepetéstől egy pillanatra még a szívverése is megállt. Ez a hír...! Saimai is meglepődött, s örömittasan felvonított.
- Ez... Ez komoly?
- Igen! De még senki sem tudja... Egy ideje kissé rosszul vagyok reggelente, megvizsgáltattam magam egy orvossal, és azt mondta, hogy egy baba, most hét hetes... Még én sem nagyon hiszem el...
- Felség, ez egyszerűen csodálatos!
A lány hirtelen elfelejtette minden gondját, s öröm vette át a helyét a szívében. Egy új családtag... Hát történhet ennél csodálatosabb dolog a világon?! Közelebb húzódott, és megölelte a királynőt. A boldogság röpke sugara az utolsó könnycseppét is felszárította, így most már az arca száraz, de mégis boldog volt.
- Gratulálok... És mikor fogod bejelenteni?
- Hát, nem tudom... Talán pár nap múlva... De te sem árulhatod el senkinek, érted?
Shiane nevetett, és nagyokat bólintott.
- Ígérem, hogy lakat lesz a számon! Tőlem aztán senki sem fogja megtudni, amíg felséged nem akarja! Ja, és jut eszembe, már elküldtem pár katonát a doktorért, akiről meséltem. Nemsokára megérkezik.
Alighogy kimondta a mondatot, egy ló patájának kopogását lehetett hallani kintről.

23. Fejezet

Shiane felkapta a fejét, és az ajtóra nézett.
- Biztosan a doktor az!
Aztán őfelségére nézett, és rámosolygott.
- Felség, te még maradj itt, kérlek.
A nő bólintott, mire Shiane felállt, és kisietett a szobából.
Miután kilépett a világosságra, kellett néhány perc, hogy a szeme megszokja a fényt. Így hunyorítva baktatott le a lépcsőn, ahonnan már tisztán látta a szobája felé tartó három katonát, amint a doktort kísérik. A lány szaladni kezdett, s a lakosztályát hátulról megkerülve gyorsabban ott termett, mint a négy ember. Leült az asztalához, és mély levegőt vett. Még pár másodperc, aztán egy katona egy szolgálón keresztül bekopogtat, ő kimegy, és találkozik vele...
Még a gondolatsor végére se ért, mikor megtörtént. Pont úgy, ahogy azt ezelőtt nemsokkal gondolta.
- Hercegnő, egy katona kér bebocsájtást.
A lány még egyszer mély levegőt vett, aztán felállt, és kiment. Először nem is mert arra nézni, de aztán muszáj volt... Ránézett az orvosra, akivel nemrég találkozott, és aki segített a farkason. Saimai felvonított, mikor meglátta az embert, hiszen hálás volt neki. Mikor az öreg tekintete találkozott Shiane-éval, az eddig is rémült szemekbe még több ijedtség költözött. A farkas lehunyta a szemét, és átadta magát a hullámoknak. Meglepettség, örömöm... E két érzelem uralkodott benne. Aztán szólni akart, de nem jött ki szó a száján. Végül a lány lépett, és az öreg elé sétált.
- Hát... Én itt lakom. És igazából... nos egy hercegnő vagyok.
A férfi csak bólogatott, és a szája is tátva maradt. Saimai magában mosolygott, hiszen a férfi olyan mókás volt... Mint egy néma hal. Na nem mintha a halak tudnának beszélni, csak egy hasonlat... Vagy mi. A farkas megrázta a fejét, mert már megint bele gabalyodott a mondókájába. Aztán pedig nem is volt tovább ideje gondolkodni, mert maga a királyné sétált oda hozzájuk. A férfi először rá nézett, aztán egyből el is kapta a tekintetét. Hiszen nem csak Koreában, de sehol sem volt szabad egyszerű embernek az uralkodóra nézni. Az ember testét remegés járta át, hiszen amellett, hogy az ország vezetője állt előtte, azt a lányt látta benne viszont, aki annak idején, hét évvel ezelőtt a nővérére borulva, olyan vigasztalhatatlanul zokogott.
- Te vagy az az orvos, aki akkor a palotában szolgált?
A férfi ismét megremegett, aztán válasz nélkül a földre rogyott. A szeméből most szivárogtak a könnyek, amitől Saimai-t kirázta a hideg.
- Felség, könyörgöm, bocsáss meg nekem! Annyira sajnálom! Az én hibám, hogy akkor a királynő meghalt... Kérlek...
Aztán nem jött ki több szó a száján, mert a könnyei ömleni kezdtek, és vigasztalhatatlanul zokogott. Shiane-t is átjárta a borzongás, csak úgy, mint előbb a farkast. Olyan alázatos volt a levegő... Minden, hiszen az ember érzelmei mindent betöltöttek.
A királynő csak állt egy darabig, aztán lehajolt, megfogta a férfi karjait, és felállította. Az még mindig sírt, de már nem annyira. A királynő csak állt... és mosolygott. Nem sírt, nem volt zavart. Tökéletesen a helyzet ura volt.
- Nem kell bocsánatot kérned. Az már régen volt, és egyáltalán nem a te hibád. Ha mindig csak hátrafelé nézel, sosem látod majd meg, amit a jövő tartogat.
Mikor befejezte a mondatot, sóhajtott egyet, s azonnal folytatta is.
- Eleget szenvedtél már. Segítettél Shiane-nak, ez éppen elég volt visszafizetésként. Most már ne emészd magad. Viszont Shiane szeretne mondani valamit... Nem igaz?
Továbbra is mosolygott, s a lányra nézett. Először nem esett le neki a dolog, de aztán azonnal reagált.
- Hogy mi? Ja... Igen! Szóval, az jutott az eszembe, hogy ennyi idő múltán nem akarsz-e vissza térni a palotába...? Mint orvos. Persze.
Tette hozzá a lány gyorsan, s el is mosolyodott hozzá. A férfi felnézett, és kerek szemekkel nézet végig a körülötte állókon. A farkas érezte, hogy rettentően meg van döbbenve. Hogy visszatérjen, ráadásul orvosként? Ez hihetetlen volt a számára... De azt is tudta, hogy ez nagyon jó lenne. Így nemsokára válaszolt.
- Felség... ez túl nagy ajándék!
A királynő halkan felnevetett, majd mosolyogva válaszolt.
- Hogy túl nagy? Ugyan már! Évekig éltél közemberként, holott nemesi származású vagy, és a királyi családot szolgáltad... És ez nem egy ajándék. Ez egy kérés. A részünkről. És ne kötelező, csak ha szeretnéd.
Az ember bólintott, és végül bele egyezett a maradásba.
A napok aztán teltek és múltak, az orvos kezdte gyógyítani Chonde-t, aki ennek köszönhetően egyre jobban lett. Időközben össze barátkozott a szomszéd bokszban élő Ten-Sannal, és a farkas azt vette le a dologból, hogy túlságosan is kedvelik egymást... de ezt nem bánta, hiszen a lónak nem csak ember, és farkas barátok kellenek, hanem szüksége van egy igazi fajtájabelire is. Nemsokára eljött az az idő is, hogy a lány kivihette sétálgatni a palota udvarára. Bár az udvarban élő nemesek ferde szemmel néztek a párosra, Shiane nem foglalkozott velük. Neki az volt a legfontosabb, hogy a lova minél előbb meggyógyuljon. Ez mindennél fontosabb volt neki. Aztán a ló a legelőre is kimehetett, de lovagolni még egy darabig nem lehetett rajta. És mit lehetne mondani... Chonde nagyon is élvezte ezt a lustálkodással tölthető időt. Tien-Sannal sülve-főve együtt volt, és boldognak látszott. A farkas örült ennek, de tudta, hogy még jönnek errefelé nehéz idők...
Éppen Shiane és a királynő beszélgetését hallgatta, mikor a levegő hirtelen megfagyott. Olyan furcsa lett minden... Felnézett, de csak borzalmas dolgokat látott... A királynő Shiane-ba kapaszkodott, a lány pedig ijedten kiabált segítségért...

24. Fejezet

- Orvost! Valaki hívjon egy orvost!
A királynő arca eltorzult, Shiane pedig teljesen kétségbe volt esve. Saimai azonnal felugrott, és rásegített a lány kiabálására. Kiállt az ajtó elé, és fennhangon vonítani kezdett. Lehunyta a szemét, majd rákezdett. Az ajtó előtt álló szolgálók meglepődtek, de mivel ők is zavartak voltak, nem tettek semmit. Azonban a farkas vonítása az egész palotát betöltötte, s nemsokára meg is jelent az orvos, akit Shiane hívott vissza a palotába. Belépett a szobába, s egyből a királynő mellett termett. Saimai benézett, s a látványtól majdnem elfutni támadt kedve... De ezt nem tehette meg. Így erőt vett magán, és Shiane mellé szaladt. Szorosan mellé simult, és vigaszt nyújtott neki.

Shiane a nagy-teremben ült. Ott volt mellette a király és Jeong is. Mindenki itt volt, kivéve a királynőt. Senki sem szólt egy szót sem. Mind a hárman hallgattak... Hiszen egyiküknek sem volt kedve beszélni. Hát persze... Hogy is lett volna! Hiszen ami az előző órában történt... Az egyszerűen hihetetlen. Hihetetlen, borzasztó, rettentő... És még annyi szó lenne rá! Saimai is mélyen le volt sújtva. Egyik percről a másikra történt... Shiane éppen beszélgetett a királynővel, mikor az egyszerre rosszul lett, és megtörtént... Bár még nem biztos, de nagyon is valószínű, hogy az apró élet, amelyet a királynő a szíve alatt hordott nem egészen két hónapja, már nincs többé... Ahogy a gondolatok kirepültek a farkas fejéből, felvonított. Shiane lehajolt hozzá, és végig simította a fejét. Aztán a saját szeméről törtölt le egy könnyet. A csönd annyira nagy volt, hogy szinte ki lehetett tapintani...
- Nekünk miért nem mondta el?
Jeong törte meg a jéggé fagyott csöndet, s szomorúan felsóhajtott. Shiane felnyögött, és az asztalra terített terítővel kezdett el bíbelődni.
- Hát éppen ezért...
A király csak a fejét csóválta, de a farkas tudta, hogy ő is le van sújtva. És még jobban, mint a két lány. Hiszen az ő vére... volt. Apró szó, de annyira nehéz kimondani... Mert olyan szörnyű.
Shiane nem bírta tovább. Felállt, aztán kiment. Az udvaron sem volt jobb a helyzet. Ott is fagyott volt a levegő, és most nem pezsgett annyira. A lány felsóhajtott, s járkálni kezdett. Mivel a királynőhöz még nem lehetett bemenni, még jobban emésztette magát.
Éppen a lovához indult volna, mikor egy teremből az orvos lépett ki. A lány egyből oda is rohant hozzá.
- Udvari orvos! Hogy van a királynő? Jól érzi már magát? És a baba?
A férfi mélyre hajtotta a fejét, és szomorúan megrázta.
- A királynő már túl van a nehezén, de baba... Őt nem lehetett megmenteni. Sajnálom...
Aztán még egyszer meghajolt, és tovább állt. Shiane szemeiben ismét könnyek gyűltek, de lenyelte őket. Most nem sírhatott. Ha azt akarja, hogy a királynő erős legyen, akkor neki is annak kell lennie. Kihúzta magát, és tovább indult az eredeti célja felé.
Chonde most a legelőn volt, és békésen csámcsogott. Persze elmaradhatatlan társa, Tien-San ott volt mellette. Shiane megállt a karám előtt, és a kerítésnek támaszkodott. Mikor a kanca meglátta, felnyerített, s oda ügetett hozzá. A lány megsimogatta hófehér fejét, majd a fekete lónak is adott belőle.
- Olyan szépek vagytok így együtt...
A kanca belefújt a lány arcába, amitől az a szomorúság ellenére is mosolyogni kezdett. De a ló már régen megérezte, hogy a levegőben különös dolgok keringenek. Így nem is várt tovább, feltette a kérdését a farkasnak.
„Mi a baja? És mi baja van ma mindenkinek?"
Saimai a karám léceinek dőlve figyelt, majd válaszolt.
„A királynő elvetélt."
A kanca megrázta magát, s magasba tartott fejjel prüszkölt egyet. Olyan hirtelen történt minden, hogy Shiane majdnem hátraesett.
- Hé, beléd meg mi ütött?!
Aztán ismét a kerítéshez lépett, és még egyszer végig simította a ló fejét. Aztán elment.
Ismét eltelt pár nap, s végre eljött az idő, mikor Shiane bemehetett a királynőhöz. Belépett a szobába, s egyből a nőhöz rohant.
- Felség, jól vagy?
A királynő elmosolyodott, és halványan bólintott.
- Igen... Fogjuk rá.
- Még mindig annyira szomorú vagy? Mert az egész palota az... Mindenki olyan nyomott, és...
Ti-Kva a lány keze után nyúlt, és megszorította.
- Shiane, kérlek ne aggódj. Fogd fel úgy a dolgot, hogy így volt a legjobb. Neki is, és nekünk is.
A lány szemei elkerekedtek, hiszen me értette a dolgot. Saimai viszont pontosan tudta.
- Hogy érted ezt?
- Úgy, hogy lehet, hogy esetleg beteg volt. Vagy nem volt életképes...
- Aha... Értem. De azért kár. Nagyon kár.
A nő bólintott, majd egy orvos szólt, hogy Shiane-nak menni kell... Mert bár eltelt már pár nap, a királynőnek még sok pihenésre van szüksége.
Azután az idő megint csak telt. Eltelt egy hét, aztán még egy, és egy hónap is, sőt kettő. A királynő már jól volt, s lassan kezdett vissza állni a rend. Éppen úgy látszott, hogy most már minden jóra fordul, mikor megtörtént a harmadik csapás... S a farkas szerint mind közül ez volt a legborzasztóbb.
Éppen az udvaron sétáltak, mikor Shiane a fejéhez kapott.

25. Fejezet

A farkas is meginogott, s aztán kellett neki pár másodperc, hogy vissza nyerje az önuralmát. Shiane megkapaszkodott egy oszlopban, s azonnal oda rohant hozzá az egyik szolgáló.
- Hercegnő, jól vagy?
De mivel az nem válaszolt, elkezdett kiabálni.
- Orvost, valaki hív...
A lány leintette, s megrázta a fejét.
- Nem... Nem kell, most már jól vagyok. Mehetünk.
Tovább álltak, de Saimai nem volt ebben ilyen biztos. A hercegnő után különös volt a levegő... Aztán belé hasított a felismerés. Ugyan ezt a szagot érezte akkor is, mikor a királynő lett rosszul, és katasztrófa történt... Csak állt ott, mikor a lány már jóval előtte járt, s be is fordult az udvar egyik kanyarjában. Utána rohant, s lélek szakajtva nézett rá. De már késő volt. Shiane a földön feküdt, szolgálók állták körül, és orvos után kiabáltak. A farkas oda rohant, s utat fúrt magának az emberek között. Oda kell jutnia...
Aztán sikerült is neki, s a lány arcára nézett. A szemei csukva voltak, a bőre pedig holtsápadt volt... Szegény Shiane, olyan rosszul nézett ki...! Tényleg olyan volt, mint egy hulla. A legnagyobb mértékben. Ahogy a gondolatok át futottak a farkas fején, hirtelen megborzongott. És mi van, ha nem csak olyan, hanem az is?
Megrázta a fejét, s prüszkölt egyet. Nem, ez nem lehet. Hiszen érezte a jelenlétét. És bár gyenge volt, a levegőt is szaggatva vette, de ott volt. A farkas még szorosabban mellé lépett, és egészen addig ott is maradt, amíg az orvos meg nem érkezett.
- Mióta fekszik itt?
Kérdezte, majd egyből megmérte a pulzusát. A szolgálók egymás szavába vágva próbálták elmondani, hogy mi is történt. Aztán az orvos csendre intette őket, s két segédje a lány szobájába vitte a beteget. A farkas folyamatosan ott volt mellette, hiszen tudta, hogy szüksége van rá. Mikor a szobába értek és Shiane már feküdt, a farkast nem érdekelték az emberek. Felugrott a lány mellé, és fejét a keze alá fúrta. Az orvos rá nézett, és szomorkásan elmosolyodott. Aztán végig simította a fejét, s miközben az orvosságokkal bíbelődött, suttogva beszélt az állathoz. Vagy talán saját magát akarta megnyugtatni...?
- Mikor te voltál beteg, ő is ugyanennyire aggódott érted... Nagyon szorosan fűződtök egymáshoz, igaz?
Saimai nagy szemekkel figyelte, s hallgatta megnyugtató hangját. Magában nagyokat bólintott, hiszen igaza volt. Tényleg nagyon kötődnek egymáshoz. A farkasnak mindennél fontosabb volt az, hogy a lány rendben legyen, boldog legyen az élete... Mert ez volt a dolga.
Shiane keze alól felnézett a doktorra, aki már a gyógyszerek porciózásával volt elfoglalva. Az ő arcán is látszott, hogy aggódik. Hiszen ha nem tudja megmenteni a lányt, akkor megint át kell élnie... Át kell majd élnie, hogy elvesztett valakit, akit gondos odafigyelés mellett nem kellett volna... A farkas sajnálta az öreget, hiszen túlságosan is szigorú volt magához. De ha jobban belegondol... Talán ő is az magához? Hiszen ha Shiane-nak valamilyen baja esne, azt nem bocsájtaná meg magának... Soha többé.
Az orvos nemsokára távozott, de a lány nem volt egyedül. Itt volt vele a farkas is, és nemsokára megérkezett a királynő, oldalán a királlyal. Oda rohant az ágyhoz, és leült a szélére.
- Shiane! Te jó ég... Hogy történhetett ez? Mi bajod van?
A hangja kezdett síróssá válni, aminek a farkas nem örült. A nő tekintete átsiklott Saimai-ra, és végig simította a fejét.
- Mi történt vele, farkas? Te se tudod?
Utána ismét a lánnyal foglalkozott. Megszorította hideg kezét, és letörölte a könnyeit. Shiane-t kiverte e veríték, és a szemei ide-oda cikázott a szemhéja alatt. Néha a feje is elmozdult, s ilyenkor mindig furcsa képek ugrottak be a farkas előtt. Az állat először nem értette, de aztán rájött, hogy valószínűleg a lány álmait látja maga előtt. Olyan dolgokat álmodott, amik egyáltalán nem illettek egymáshoz.
Nemsokára az orvos jelent meg az ajtóban, minek következtében a királynő egyből felugrott, és oda rohant hozzá. A szemébe nézett, s zakatoló szívvel kérdezni kezdett.
- Mi a baja? Mi történt vele?!
Aztán a saját könnyeibe fulladt, de a király ott volt, és támaszt nyújtott neki.
- Felség, ezt még nem tudhatom pontosan. Ahhoz, hogy meg tudjuk gyógyítani, először meg kell tudni, hogy mi okozza a betegségét.
A király összevont szemekkel csóválta a fejét, és láthatólag nagyon meglepődött.
- Szóval akkor még el se kezdtétek a gyógyítását?!
- De, már elkezdtük. Egyenlőre csak csillapító gyógyszereket tudtunk adni neki, mert nem tudjuk...
- Azonnal tudjátok meg, hogy mi a baja! Mert ha nem...
A királynő felnézett, és a szemei szinte izzottak. Az orvos kezdte kínosan érezni magát. Mint mindenki a teremben. Nincs is annál megalázóbb dolog egy alattvalónak, mikor az uralkodók feje szégyeníti meg... Szerencsére a király feje most is hideg maradt, és megmentette a helyzetet.
- Királyném, kérlek... Nyugodj meg!
De ez sem segített. Ti-Kva a fejéhez kapott, és a szemeiből ömleni kezdtek a könnyek.
- Ő az én lányom! Érted?! Nem halhat meg! Nem halhat meg!
A földre rogyott, mire Saimai ösztönösen felugrott, és oda rohant hozzá. Az arcához fúrta magát, és lenyalogatta a könnyeit. Utána mellé bújt, és megvigasztalta.

A dolgok lassan elcsendesedtek, s mikor mindenki elment a szobából, a farkas vissza bújt Shiane mellé. Egészen csönd volt. Aztán egy ismerős alak jelent meg az ajtóban. Saimai alig hitt a szemének!

26. Fejezet

Az ajtóban nem más állt, mint Jeong, teljes életnagyságban. Óvakodva sétált be a szobába. Úgy viselkedett, mint aki attól tart, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatják. A farkas feljebb emelte a fejét, minek köszönhetően Shiane keze a hátára csusszant. De nem bánta, ott is jó helyen van.
Jeong leült az ágy szélére, és hosszan, fájdalmasan felsóhajtott. Végig nézett a fekvő lányon, akinek zihálása az egész szobát betöltötte. A másik lány a szeméhez kapott, és gyorsan letörölt egy éppen szökni készülő könnycseppet. A farkas érezte, hogy zavarban van. De vajon miért? Hiszen Shiane nincsen eszméleténél, és rajta kívül nincsen itt senki más...
- Shiane... Én vagyok az, Jeong...
Mikor megszólalt, a hangjában ott volt a sírás, és Saimai tudta, hogy bármelyik pillanatban elő törhetnek a könnyei.
- Szóval... csak azt akarom mondani, hogy nagyon sajnálom, hogy beteg vagy... De tényleg! Tudom, hogy olyan gonosz voltam veled, és hogy annyit bántottalak... És nem csak téged, hanem a két állatot is, akik mindig ott vannak veled... Vagyis azt a farkast látom veled állandóan...
Saimai felkapta a fejét. Alig hitt a fülének. Jeong most először tért el a korcstól, meg a dögtől, és szólította a fajtájához méltóan...
- És szeretném ha tudnád, hogy én mindig nagyon... szóval... irigyeltelek...
Aztán nem is gondolkozott tovább, egyszerűen kitörtek belőle a szavak.
- Mert akármennyire is akarom, én egyszerűen nem tudok olyan tökéletes lenni, mint te... Mert téged mindenki szeret, mindenki kedves veled, és vannak barátaid... De én...!
Itt ismét felsóhajtott, és elfordult.
- Én nem tudok semmit... Csak itt vagyok, de igazából nem is ez a hazám... Cseppet sem vagyok koreai... Te viszont igen, ráadásul a királynő kedvence is vagy... Annyira szeret téged, mintha a lánya lennél... És hallottam nemrég mikor kifakadt; azt mondta, hogy „ő az én lányom...!" Nekem sosem mondott ilyet... Nem tudom, te hogy vagy ilyesmire képes, de szinte bele látsz az emberek fejébe... Még a királynak sem mond el olyan dolgokat, mint neked... Hogy is mondjam... Te olyan bizalmasa -féle vagy... Már ha érted, mire gondolok...
A keze át siklott az ágyon, és óvatosan megszorította Shiane kezét.
- Szóval csak annyit szeretnék kérni tőled, hogy bocsáss meg... amiért ilyen undok voltam veled. És hogy gyógyulj meg, minél előbb!
Még egy darabig ott maradt, megtörölgette Shiane arcát, aztán elköszönt tőle, és távozott. A farkas szívét melegség járta át. Milyen jó volt hallani, ahogy bocsánatot kért! De nem is ez volt a legnagyszerűbb, hanem az, hogy őszintén, szívből jöttek a szavai. Hogy tényleg megbánta, amiket mondott... Saimai a lány arcára nézett, amely még mindig hulla fehér volt. A farkasnak hirtelen különös gondolat suhant át a fején. Mi lenne, ha... Ha... Me megpróbálna hozzászólni a lányhoz? Lehunyta a szemét, és erőt vett magán. Aztán megpróbálta.
„Shiane... Én vagyok az, a farkas! Tudom, hogy hihetetlen... Én sem hittem volna, hogy egyszer még veled fogok beszélgetni...! Tudom, hogy hallasz... Jeong az előbb itt volt, és bocsánatot kért tőled... Azt is tudom, hogy hallottad! És kérlek, könyörgöm, szedd össze minden erődet! Nem halhatsz meg! Tudod az én dolgom az, hogy itt legyek veled, és megvédjelek... Minden áron. Ezért van veled Chon... izé, a ló is. Ezért vagyunk itt veled mindannyian. Ha meghalsz, azzal rengeteg embernek megfájdítod a szívét! A királynő nem élné túl, és én is belehalnék... Hiszen hogy térhetnék így vissza az apámhoz?! Azért küldött el hogy megmentselek, és ha ez nem sikerül... akkor soha többé nem láthatom a családomat! A testvéreimet, az anyámat... és apát sem. Így kérlek, hogy küzdj! Minden erőddel legyél azon, hogy felkelj! Itt kell lenned velünk, nem hagyhatsz itt minket! Azt hiszem, hogy többet nem fogunk beszélni... Így most búcsúzom, és üzenem, hogy itt mindenki nagyon szeret. A ló, én, a királynő, a királynő... És még Jeong is! Szeretünk... Mindannyian!"
Miután befejezte a mondatot, Saimai vissza feküdt az ágyra, és lehunyta a szemét.

Mikor újra kinyitotta, minden ugyan olyan volt. Kissé csalódott volt, hiszen abban reménykedett, hogy mire felébred, Shiane már ébren lesz... És ekkor megtörtént. A lány keze, ami ott nyugodott a farkas hátán, megmozdult. Gyengén belemarkolt a szőrébe, mire Saimai egyből felkapta a fejét. Közelebb nyújtózott a lány arcához, és megnyalta. Az kinyitotta a szemét, és körbe tekintett. A farkas felugrott, és örömében felvonított. Végre! Felébredt! Üzente a hangja. A hangra pár másodperc múlva egy szolgáló lépett be a szobába, s mikor meglátta, hogy Shiane magához tért, arcán hatalmas mosoly terült el. Gyorsan rohant is az orvosért.

Nem sokára már mindenki ott volt. Jeong, a királynő, és a király. Mindhármuk arcán mosoly ült, és a szobában nagy volt a boldogság. Az orvos is ott volt, s azonnal kérdéseket tett fel a lánynak.
- Mondd csak, mikor nálam voltál, és aztán elmentél a lovaddal, hová mentél?
A lány még kissé kába volt, de azért válaszolni még tudott.
- Hát... Abba a faluba, ahol egykoron éltem.
Az orvos arca egyre felhősebb lett, s további kérdést tett fel.
- És nyúltál ott bármihez is?
A lány elmesélte, hogy talált ott egy csontot... Az orvos rájött, hogy fertőzött volt. Azt a betegséget kapta ott el, amiben a faluban élők is belehaltak. Mivel erre nem volt ellenszer, amúgy sem tudtak volna ellene semmit tenni. Shiane kerek szemekkel hallgatta, majd összeráncolt homlokkal most ő tett föl egy kérdést.
- De azért megmaradok, ugye?
Az orvos bólintott, s megtörölte a lány homlokát.
- Igen, az életveszélyen már túl vagy. Csoda, hogy életben maradtál!

28. Fejezet

A lány felsóhajtott, és megsimogatta Saimai fejét. Rá nézett, majd elmosolyodott. A farkas tudta, hogy mondani akar neki valamit, de nem most. Majd ha egyedül lesznek.
Az emberek lassan kiszivárogtak a szobából, de Shiane-nak feküdnie kellett. Hiszen túl volt már a nehezén, de nagyon gyenge volt. A farkas ott volt vele, egyetlen percre sem hagyta egyedül. Hogy is hagyhatta volna...!
- Tudod farkas... Azt hiszem, hogy beszéltél velem álmomban. Tudom, hogy bután hangzik, de így van, hidd el! Azt mondtad, hogy itt mindenki nagyon szeret, meg hogy ne haljak meg, mert se a királynő, se te nem élnétek túl, na meg azt, hogy a ló is nagyon aggódik értem... Úgy kezdted a nevét, hogy Chon... de többet nem hallottam.
A farkas figyelmesen hallgatta, majd magában elmosolyodott. Ha a lány tudná, hogy akaratán kívül is kimondta a nevét...!
- Én azt hiszem, hogy te értesz engem. Hogy minden egyes mondatommal tisztában vagy, és nem csak az enyémmel, de az összes emberével. Mert álmomban azt is mondtad, hogy velem vagy, mert ez a dolgod. És ha meghalok, akkor soha többé nem láthatod a családodat...
Shiane a farkasra nézett, s megvakarta az állát, majd maga felé fordította a fejét, és a szemébe nézett.
- Tényleg értesz engem?
Saimai felvonított, amivel azt próbálta a lány tudtára adni, hogy igen. Minden egyes szavát. Shiane elmosolyodott, s ásított egyet.
- Szóval igen. Hát rendben! Akkor tudom, hogy nem bolondultam meg...
Aztán eltelt pár nap, s eljött az idő, amikor a lány végre kimehetett az udvarra. A szolgálók, és az udvarhölgyei mosolyogva köszöntötték, hiszen tényleg rengetegen kedvelték. A kedvenc helyére ment, arra a kis sziklára, ahonnan azt a sok hegyet lehetett látni. Itt a lány mindig úgy érezte, hogy megtalálta magát. Így ahhoz, hogy minél hamarabb, teljesen meggyógyuljon, úgy érezte, hogy ide kell jönnie. Így most is ezt tette. Leült a sziklára, és egyik kezét az apró kerítésre tette. Lehunyta a szemét, és magába szívta a friss levegőt. Ezen a helyen boldog volt... Egy ideig itt üldögélt, aztán a magánya nem volt többé. Valaki leült mellé, s mikor a lány felismerte, azonnal elmosolyodott. Jeong volt az, s az ő arcán is mosoly ült.
- Shiane, remélem tudod, hogy én...
- Igen, tudom. Minden szavadat hallottam. És köszönöm.
- Köszönöd? Mit köszönsz?
Jeong szemei elkerekedtek, hiszen nem értette, hogy a másik lány mit köszön. Shiane ismét felsóhajtott, és boldogan elmosolyodott. Végre úgy tűnt, hogy minden rendbe jött. És a farkas is így érzett. Ő is boldog tudott lenni, nem érzett semmilyen bajt a levegőben.
- Hogy mit? Hát azt, hogy megtetted. Hogy bocsánatot kértél... És én is bocsánatot szeretnék kérni. Mert nehogy azt hidd nekem, hogy csak te voltál olyan undok velem! Egy ideig eltűrtem, de aztán én is rákezdtem...
Jeong csak ült, és némán bólogatott. Aztán hirtelen felegyenesedett, és vigyorogva Shiane-ra nézett.
- Rendben. Akkor most már minden rendben van köztünk! Mit szólnál hozzá, ha elvinnélek az én kedvenc helyemre?
A lány bele egyezett, s nemsokára már egy folyó felé baktattak. A kíséret most elmaradt, mert a két lány egyedül akart lenni. A királynő nagyon örült, hogy kibékültek, de az öröm azonnal belé fagyott, mikor megtudta, hogy kíséret nélkül akarnak elmenni... Viszont a lányok meggyőzték, így sikerült. Chonde ott baktatott Shiane mellett, hiszen már kijöhetett, és a lány meg is ragadta ezt a lehetőséget. A ló érdeklődve hallgatta a beszámolót, amit a farkas mesélt neki útközben az elmúlt napok eseményeiről.
Aztán megérkeztek. A folyó nem volt nagyon széles, s vízének tetején, mint ezer és millió tündér, varázslatosan megcsillant a nap. Olyan volt, mintha gyémántokkal lenne tele. A farkast teljesen elbűvölte a látvány. A két lány egészen a szélén sétált, és közben jókat beszélgettek. Saimai boldog volt, hogy végre jóban vannak. Hiszen nagyjából egyidősek, így sok közös témájuk akad, amikről beszélgetni tudnak.
Saimai éppen Chonde-val folytatott intenzív beszélgetést, mikor erős balsejtelme támadt. Úgy érezte, hogy pár másodpercen belül nagy baj fog történni. Első dolga volt, hogy Shiane-ra nézett, de már késő volt. A lány megcsúszott a nedves parton, s egyenesen a gyémántok közé esett. Nagy csobbanással a vízben termett, de a víz a felszínre lökte. A felszínen volt, viszont a folyó erősen sodorta, így esélye sem volt.
- Segítsééég!
Kiabált, ahogy csak bírt. Jeong kétségbe esett, és sikítozni kezdett. A farkas feje szerencsére hideg maradt, s azonnal intézkedett is.
„Chonde, vedd a hátadra azt a lányt, és vágtass vissza a palotába! Hozzatok segítséget!"
A ló először ellenkedett:
„Hogy mi? De hát nem ülhetnek a hátamra!"
Aztán felfogta a helyzet súlyosságát, és döntésre jutott:
„Rendben!"
A kiabáló Jeong-hoz rohant, s jelzett neki, hogy üljön a hátára. A lány felült, s már rohantak is vissza, a palota felé. A farkas pedig az ellenkező irályba sietett. Ő a sodródó Shiane után rohant, s minden erejével azon volt, hogy beérje. A lány nem látta hogy ott van, amit a farkas nagyon bánt, hiszen így azt hiheti, hogy egyedül van...! Felvonított. Milyen jó lenne most az a kíséret! Azonban a vonításával nem csak a gondolatai eresztette szabadon, de Shiane is meghallotta, és tudta, hogy Saimai itt van vele.

29. Fejezet

A farkas tiszta erejéből rohant, hogy tartani tudja az iramot. A hideg feje kezdett elveszni, és forróság, kétségbeesettség vette át a helyét. Mi lesz most? Mi van akkor, ha nem tudja megmenteni a lányt, és megfullad?
Nem, nem és nem! Megrázta a fejét, és hangosan felvonított. Az nem lehet! Ennyi mindent túléltek már együtt, és még mindig él! Nem lehet, hogy pont most haljon meg, mikor már minden rendbe látszott jönni! Összeszorította az állkapcsát, és minden erejét bele adta a futásba. Szerencsére a közelben nem tudott semmilyen vízesésről, vagy veszélyes dologról, így csak a víz sodrása, és a hidegsége jelentett veszélyt Shiane-ra. A farkas fejében egymást követték a lehetetlenebbnél lehetetlenebb ötletek a lány kimentésére, de az összeset el kellett vetnie. Mind butaság volt. A nyelve lógott, a lábai pedig rohantak. Lehet, hogy már rettentően fáradt volt, de nem is vette észre. Shiane mindennél fontosabb volt neki.
Már egy jó ideje futott, mikor különös dolgot vett észre. A folyó partjáról egy apró, homokos sziget vezetett be egy darabon. Ha sikerülne oda bejutnia még a lány előtt, akkor talán el tudná kapni, és sikeresen kihúzhatná a víz fogságából... Így még egy lapáttal rádobott, és rakétaként száguldott előre. Az éles kanyarban, ami levezetett a kis szigetre, majdnem kifarolt, hiszen olyan gyorsan rohant. Azonban nem történt semmi rossz; sikeresen eljutott a partra. Megállt, s másodperceken belül ott is volt a lány. A farkas kinyújtotta a nyakát, és fogaival erősen ráharapott Shiane ruhájára. A karjánál fogta meg, hogy a feje minél előbb kint legyen a vízből. El jó is volt, de el is rontotta a számításait. A lány magában nem volt nehéz, egy farkas könnyű szerrel el tudta volna húzni, csakhogy a víz sodrása is küzdött érte, s ez ellene játszott. Saimai bárhogyan is akarta, próbálta és cibálta a lányt kifelé, a víz mindig ellenerőként hatott, s így nem tudta kihúzni. A feje most már elborult, s teljesen kétségbe volt esve. Nem fog sikerülni! El fogja veszteni, és meg fog fulladni! A farkas tudta, hogy rajtuk most már csak a csoda segíthet... Utolsó erőfeszítésként elvonyította magát, ahogy csak bírta. A hangja messzire elhatott, s hosszan csengett a fülében. A másodperc tört részéig teljes csönd volt, még a háborgó folyó is abba maradt. A farkas csak a saját szívverését hallotta, s érezte, ahogy pupillái hatalmasra tágulnak. Minden porcikáját elöntötte az adrenalin, szíve a torkában dobogott.
Aztán megtörtént a csoda.
Hirtelen különös jelenlét derengett fel Saimai háta mögött. Csak féloldalasan tudott megfordulni, hiszen nehézkesen meg kellett tartania Shiane-t is. Nem az volt a baj, hogy nem tudja megtartani, mert arra még egy darabig futotta az erejéből, hanem nem tudta kihúzni.
Attól, amit látott, a lélegzete is elállt. Ez tényleg csoda volt! Egy ezüstösen csillogó, azúrkék szemű farkas vágtatott feléjük.
„Tarts ki, mindjárt ott vagyok!"
A hangja meggyőződésről árulkodott, és teli volt reménnyel. A farkas apja volt az, Guiany. Milyen régen nem látta már! Még csak most döbbent rá, hogy mennyire nagyon hiányzik is neki a családja... De erre most nem volt idő. Az apja határozottságától Saimai-ba is vissza tért az erő. Az esze is visszapattant a helyére, s mindjárt tisztábban látta a dolgokat. Még pár másodperc, és újra mellette lesz az apja, vele együtt pedig biztosan ki tudják húzni Shiane-t a vízből. És így is lett. Guiany gyakorlott, erős mozdulatokkal megragadta a lány másik kezén a ruhát, s lánya segítségével kihúzta a partra. Saimai-t átjárta az öröm. Igazi csoda történt... Már minden reménye elveszett, mikor a semmiből egyszer csak előtűnt az apja, és megmentette a szituációt... Mi is lett volna velük, hogyha nem jön!
„A remény hal meg utoljára, Saimai."
Az apja mintha a gondolataiban olvasott volna, kérdés nélkül is válaszolt a fel sem tett, képzeletbeli kérdésre. A farkas elmosolyodott. Igen... Ez volt az ő apja! Végtelen büszkeség öntötte el, hogy a vele szemben álló farkas az apja. Hiszen olyan bölcs volt, és csodálatos...! Csak állt és nézte. A szívébe melegség költözött, és most már biztosan tudta, hogy minden rendben lesz. Igazi csoda történt, és ez valóban csodálatos. Sőt, eszméletlen, és hihetetlen! A gondolatait köhögés szakította félbe. Shiane köhögte föl a lenyelt vizet, aminek a farkas szintén csak örült. Mikor a lány nagyjából magához tért, gondolkodás nélkül ölelte magához mind a két farkast. A szemeiből folyó könnyek összekeveredtek a vízzel, ami olyan hatást keltett, mintha ő sírta volna teli a földet... De még ha így is lett volna, a farkas tudta, hogy ezek most örömkönnyek.
- Köszönöm... Köszönöm mindkettőtöknek!
A lány csak suttogott, de Saimai szeretettel simult hozzá. Milyen jó, ha az álltnak van egy igaz barátja...!
Később Shiane kitalálta, hogy Guiany Saimai apja. Hogy hogyan, azt nem tudni... Csak kitalálta, és nagyon örült. Nemsokára megérkeztek a katonák is, akik a lány megmentésére jöttek. Legelöl a királynő maga lovagolt Tien-San hátán, mellette a király és Jeong Chonde hátán, aki igyekezett minél közelebb tartózkodni a fekete ménhez. A királynő leugrott a lóról, és Shiane-hoz futott. Megölelte, és ő is sírt. Saimai most tudta, hogy ezek is csak az öröm könnyei... Aztán a királynő észrevette Guiany-t. Egy darabig csak nézte, aztán lehajolt, és végig simította a fejét, a hátát... Úgy, ahogy azt tenni szokta. A farkas lehunyta a szemét, s elengedett egy könnyet. A király megölelte, s egy hosszú percig ismét csönd honolt mindenhol. Végre minden összejött... Miután a jelenetnek vége szakadt, a nő felállt, és hátra lépett. Csatlakozott az övéihez, ahogy azt a farkas is tette. Ő az apjával maradt, míg Shiane az emberekhez lépett.
- Köszönök mindent, farkas! Soha, de soha nem foglak elfelejteni, és azt sem, amit értem tettél!
Hiszen tudta. Mindenki tudta, hogy most vége van. Annyi éven át tartott, de vége. A farkas vissza tér az övéihez, hiszen már nincsen rá szükség. De ez a gondolat nem sértette meg. Sőt; nagyon boldog lett, ha belegondolt. Az apjával együtt felvonított, s elindult az erdő felé. Haza.
Shiane a királynő mellé lépett, és egyik kezét a vállára téve hossza nézett a két farkas után. A királynő csak mosolygott, és a hasára tette a kezét.
- Ki hitte volna, hogy mindvégig itt volt...
Shiane nagyot sóhajtott, s az égre nézett. Aztán válaszolt.
- Tudod, azt hiszem, a lényeg az, ami sosem látszik.