Mini story - csak neked! ^^

Ide nem regényeket, hanem csak kisebb meséket, történeteket, novellákat fogok felrakni.


Március 15. - Avagy a forradalom szülőnapja
(Ez Március 15-én íródott! :D)

1848. március 15-én még a felkelő nap sem tudta, hogy a magyar történelem egyik fontos, meghatározó napjára virradt föl. A pesti utcákon a pára még épp csak elkezdett felszállni, mikor egy ifjú tört utat magának az egyre több ember között.
Mindenki munkába igyekezett, vagy a gyermekét vitte épp iskolába, csupán pár fiatal, húszas éveibe éppen lépő fiatalember igyekezett a kávéházba, ahol, mint mindannyian tudták, ma megfogalmazzák a nép nevében azokat a pontokat, melyek
engedélyezésével végre értelmet nyer a "Magyarország" kifejezés.
Petőfi Sándor egyike volt ezeknek az embereknek, s a mai napra kitűzött célhoz erősen tartotta magát. Ugyan még csak fél hetet ütött az óra, de ő már javába falta a távot a Pilvax kávéház felé. Szorosabbra húzta magán a ballonkabátot,
hiszen a márciusi levegő igen csípős volt még, főleg ilyen korán. A lépései is megsokszorozta, hogy minél előbb a kávéházba érjen. Nem akart legutoljára oda érni, no meg szándékában állt buzdítani még pár embert is.
Hiszen tudta jól: a mai napon nem lesz elég, ha csupán páran vannak. És magában el is határozta, hogy egészen addig meg sem áll az emberek lázításával, amíg el nem éri legalább a kétezres tömeget.
Gondolatmenetének vége szakadt, mert meglátta maga előtt a Pilvax kávéház cifra épületét, s be is lépett. Odabent nagy volt már a nyüzsgés, amit Petőfi nem is gondolt volna, hiszen még nagyon korán volt. Levette a kabátját, majd egyből barátja, Jókai Mór felé indult. Mikor a másik férfi meglátta, arcán egyből mosoly terült szét, és kezet fogott cimborájával.
- Végre, hogy itt vagy! – Egy asztalhoz vezette, és leültek. Aztán a magasba libbentett egy papírt, és fennhangon tovább beszélt. – Barátaim! Nem hagyhatjuk, hogy a mai nap eseménytelenül teljen!
Petőfi helyeslően bólogatott, s ő is felállt. Egy hatalmas, színes madártollat emelt a levegőbe, s egyhangúlag buzdításba kezdett.
- Most végre összefoghatunk, és megfogalmazhatjuk azt, amit akarunk! Együttes erővel elérhetjük, amit elnyomásban élő országunknak akarunk! Ne hagyjuk, hogy tovább sanyargassák az országot! Fiatalok, és erősek vagyunk, megtehetjük azt, amit csak akarunk!
Erre a kávéházban lévő összes ember éljenzésben tört ki, s Petőfi és Jókai köré gyűltek. Nem is kellett gondolkozni az akart szövegen: mindenhonnan bekiabáltak egy-egy részletet. Nemsokára megfogalmazva, 12 pontba szedve ott volt előttük az, amit akartak. Egy szöveg, aminek minden egyes szava meghatározó volt, s ezt mindannyian tudták is jól.
Miután a tömegen végig futott az éljenzés, kiáramoltak az utcákra, ahol magukkal rántották az egyetemi hallgatókat, és jó pár száz járókelőt is. Egyre többen lettek, és az ifjú Petőfi örömmel vette észre, hogy máris jóval túllépték a kétezret.
- És most hova? – Lépett mellé Jókai, akinek szintén csillogott a szeme. Petőfi kihúzta magát, és megszorította a 12 pontot, amely ott volt a jobb kezében.
- Hogy hogy hová? Hát a nyomdába!
Így a tömeg megindult, egyenesen Landerer és Heckenast nyomdája felé. Oda érve a nyomdász meghökkenve látta, mennyien vannak a márciusi felkelők.
Jókai, jobbján Petőfivel előre lépett, és együttesen a magasba tartották a lapot.
- Ki akarjuk nyomtani az ország 12 pontját! – Kiáltották egyszerre, mire a mögöttük lévő tömeg ismét hatalmas ujjongásban tört ki. A nyomdász kissé megrémült, majd a földre nézett.
- Sajnálom… De cenzori engedély nélkül nem engedélyezhetem. – Aztán megvillant a szeme, és óvatosan felnézett. Halkan beszélt ezután, hogy csak az előtte álló két ember hallja. – De lefoglalhatnak egy gépet, és akkor kinyomtathatják…!
Más sem kellett Jókainak! A hozzá legközelebb eső géphez ugrott, rátette a kezét, aztán elkiáltotta magát. – A nép nevében lefoglalom ezt a nyomdagépet!
Ezek után minden gyorsan történt: kinyomtatták a 12 pontot, s az emberek megint csak a kalapjaikat dobálták. Az emberek ezután a Nemzeti Múzeum előtt gyülekeztek, ahol részletesen, mindenkinek elmagyarázták a 12 pont jelentőségét. Aztán Petőfi állt ki egy emelvényre, egy papírral a kezében, melyről olvasni kezdett.
- Talpra magyar, hí’ a haza! Itt az idő, most, vagy soha…
Ez volt a Nemzeti Dal, melyet direkt erre a napra írt. Miközben buzdítólag szavalt, az eső is eleredt, így még drámaibb volt ez egész. Miután az emberek fellelkesedtek, felkeresték a helytartó tanácsot, s elfogadtatták velük a 12 pontjukat. Mivel a tanács tisztában volt vele, hogy ennyi ember ellen úgysem tehet semmit, nem is ellenkeztek.
Hanem ezek után Petőfi és Jókai fejébe vette, hogy ki akarják szabadítani az író Táncsics Mihályt a börtönből. Így a csepergő esőben, a több mint kétezer fős sereg élén megindultak a börtön felé, ahol szavakkal harcolva, sok idő múltán, de sikerült kiszabadítani Tácsicsot.
Mivel a nap nagy része eltelt, s be is sötétedett, az idő is lehűlt, de az emberek annyira lelkesek voltak, hogy nem akartak haza menni, a Nemzeti Színházban mindenkinek szorítottak helyet, s az összegyűlt magyar nép megnézte Katona József Bánk Bán című darabját.

Bánat és düh

Te voltál a legjobb barátom. Boldog voltam veled, és annyira nagyon szerettelek! Tudom, hogy te is így éreztél. Mindig veled voltam, és ha bárki bántani merészelt volna, azt azonnal darabokra szaggattam volna. Az sem érdekelt, ha ezért én kapok büntetést, hiszen te mindennél fontosabb voltál nekem. Az életemhez tartoztál, a másik énem voltál. Minden szavadat értettem, és te is tudtad, hogy mit akarok neked mondani. Reggelenként, miután felkeltél hajnalban, megetettél valami finommal, aztán cirógattál egy darabig, és pedig örömmel csaholtam. Utána pórázt csatoltál a nyakamra, és együtt mentünk sétálni. Folyamatosan beszéltél hozzám, és ha egy másik kutya közelített felénk, én támadásba lendültem. Te viszont nyugodt maradtál, és megnyugtattál. Aztán haza mentünk, te a hátadra vettél egy táskát, és elmentél egy helyre, amit csak iskolának neveztél. Mindig azt mondtad előtte, hogy „szeretlek!”. Én pedig hittem neked. Minden szavad ígéret volt a számomra, és biztos voltam benne, hogy nagyon szeretsz most is, és örökké szeretni fogsz engem.
Tévedtem.
Csak telt múlt az idő, és egyik nap, mikor felkeltél, enni adtál. Már más voltál. Én öreg voltam, te pedig fiatal. Azon a napon nem csak a cirógatás maradt el, de még az eső is eleredt. A szokott módon pórázt csatoltál a nyakamra, aztán elindultunk. Én vártam a hangodra, de nem szóltál semmit. Csöndben voltál, és a fejedre húztad a fekete pulcsid kapucniját. Az útvonal, amin haladtunk, érdekesnek tűnt. A jobb oldalunkon minden merre erdő volt, nagy, zöld fákkal. A bal oldalon hatalmas autók közlekedtek szédítő gyorsasággal. Elértünk egy rudat, ahol megálltál. A szememmel követtem a kezedet, amely annyi éven át gondoskodott rólam. Megfogtad a kék pórázomat, és a rúdhoz kötöttél. Miért? Az eső szakadatlanul csak zuhogott, te pedig elindultál visszafelé. Hosszasan néztem utánad, de te még egy röpke pillantásra se méltattál. Olyan rideg voltál velem! Egy kissé haragudtam rád, de aztán más gondolatok vették át a fejemben helyedet. Miért hagytál itt? Kissé megijedtem, de rögtön meg is nyugtattam magamat. Biztosan csak azért, hogy ne otthon kelljen unatkoznom. Kihoztál ide, hogy amíg az iskolában vagy, én nézelődhessek. A szívemben melegség lett, és büszke voltam rád. Ismét rádöbbentem, hogy mennyire szeretlek. Ha nélküled kéne meglennem, azt nem élném túl.
Eltelt rengeteg idő, és az óra már ott járt, mikor haza szoktál érni. Ismét megnyugtattam magam, hogy ahhoz is idő kell, hogy ide érj. Így tovább vártam, Hiába; csak nem jöttél. Így elkezdtem rángatni a pórázt, amely mivel körülbelül egy idős volt velem, könnyen megadta magát. Elszabadultam, és kiestem az útra. Öreg csontjaim nem bírták, így kellett egy kis idő ahhoz, hogy végre lábra tudjak állni. Mikor sikerült, pont a két sáv között voltam. Megpróbáltam visszarohanni arra az oldalra, ahonnan jöttem, de nem sikerült. Egy autó majdnem elütött, de sikerült kikerülnöm. Folyamatosan ugattam, hátha itt vagy valahol, meghallasz, és értem jössz. De ismét csak nem jöttél. Megint egy autó jött felém, de azzal már nem volt ilyen szerencsém. Nekem jött, és elütött. Elsötétedett előttem minden, és csak a saját lélegzetvételemet hallottam. Olyan volt minden, mintha hirtelen éjszaka lenne. Az eső esett, és összetapadt, öreges szőröm a vérrel vegyített víztől még bizarrabb lett. Ott feküdtem az úton, és mindenki látott. Mégsem, egyikőjük sem állt meg. Utolsó erőmet összeszedve még vonítottam egyet, aztán lehunytam a szemem. Legutolsó gondolatom az volt, hogy hol vagy... Miért nem jöttél vissza értem? Miért voltál ilyen kegyetlen hozzám? Aztán többé nem láttam semmit.
És most itt ülök. Itt vagyok fent, ahol már soha többé nem bánthat senki. A szívemben két dolog gyűlik. Bánat, és düh. Mikor több év hűség után úgy bánnak veled, mint egy darab szeméttel.